Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
V. rész. Fúzióban a József Attila Megyei Könyvtárral, avagy: évente tízszer
Az Új Forrás 25. évfordulója csaknem pontosan egybeesik alapító főszerkesztőnk, Payer István halálának 10. évfordulójával. Magától értetődik tehát, hogy a jubileumi emlékezés (március 25-én) a tatabányai újtelepi temetőben kezdődik, ahol a sírnál a koszorúzás után emlékbeszédek hangzanak el. Először én olvasom föl újra gondolt s újra fogalmazott emlékezésemet. Kedves Payer család Néhány hét választ csak el bennünket egy kerek évszámú, szomorú évfordulótól: 10 esztendeje, 1984. május első napján halt meg Payer István, az Új Forrás alapító főszerkesztője. Tíz éve már annak, hogy nagy részvéttel búcsúztunk tőle ezen a helyen, tíz éve már, hogy csak emléke él bennünk, közöttünk. Ám ez az évtized nemhogy halványította volna ezt az emléket, de egyenesen éles megvilágításba helyezte a példát, Payer István főszerkesztő példáját. Parancsoló módon erősítette föl az idő múlása mindazon fontos emberi értékek követésének a szükségességét, amlyekkel ő rendelkezett, s mint amilyeneket - mint folyóiratszerkesztő-követett, végig, másfél évtizedes főszerkesztői munkálkodása során. Másfelől ez alatt a halála óta eltelt tíz év alatt e kitűnő embernek és munkatársnak nemcsak az oly jellegzetes gesztusai, hangjának utánozhatatlan játéka, unikális hajviselete, szemüvegének villanásai vagy éppen a nagy aktatáskát cipelő, fürge mozgású alakja idéződött fel gyakorta; hanem egyre inkább eszünkbe jut az a szellemiség, az a magatartás is, melyet a hetvenes évektől egészen haláláig képviselt, fogcsikorgatva is vállalt - és megszenvedett. Mert ne feledjük egy pillanatra sem: akkor tájt-szellemi értelemben legalábbis - nem érezhette magát biztonságban senki; még a hatalmat birtoklók sem, hát még a hatalmon kívüliek! Mégis úgy kellett tennünk, mintha szilárdan állnánk a lábunkon, és magabiztosan jámánk-kelnénk a világban, mintha a legnagyobb rendben lenne (szellemi) szénánk. Pedig, persze, soha nem volt rendben. Sőt! És éppen ez volt Payer István főszerkesztőnknek a legsúlyosabb keresztje, s talán ma már azt is bevallhatjuk: személyes tragédiája. 266
