Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben

kontextus irányába tágítva a kritikát. Tán ezért találnak annyira telibe Zalabai szavai minket is, itt Magyarországon: „Világtudat, egyetemesség, korszerű műveltség, európaiság - ahány (különben: fájdalmasan kevés) irodalmi utunk, annyiszor hivatkozunk, mindannyiszor rituális komolysággal és a fetisizálódott dolgoknak kijáró szent sóvárgással, ezekre a fogalmakra. »Anyánk képén a világ a ráma« - vetette papírra a fölismerést Tözsér Árpád a Férfikor című versében, még 1958-ban, s azóta irodalmunk valamennyi új nemzedéke azzal a szent szándékkal vág neki a világnak, hogy ennél az ars poeticánál nemzetiségi író sem adhatja alább: meg kell keresnie, föl kell mutatnia önmagát a világban s a világot önmagában. Az eredmény? Mint szellemi életünk annyi területén, itt is, ezúttal is felemás. Mert az anyánk képe köré faragandó rámához nincs (vagy csak elvétve van) a saját tapasztalatunk alapján kiválasztott, a saját tapasztalatunk alapján megmunkálandó anyagunk.” És ez nem egyszerűen utazás kérdése, mert Fábry például ki se mozdult Stószról, s hogy rálátott Európára! Hasonlóan vélekedik Kondrót: „Goethe mondja valahol: ahhoz, hogy megértsük, az égbolt mindenütt kék, nem feltétlenül szükséges a világ körüli útra indulnunk.” Persze azért nem árt utazni se; „de - vallja Tóth László kérdésére Tözsér - azt hiszem, hogy a világot megélni és a világot bejárni távolról sem ugyanaz.” És Tözsér mindjárt passzolja is a kérdést költőtársának: „Erősítsen vagy cáfoljon meg meggyőződésemben Rufus úr: hogyan íugg össze a külső tér a költő belső terével, vagy mondjuk a nagyvilág a szülőfölddel?” A nagyvilág és a szülőföld összefüggésének a fonalán azután nyomban visszajutunk a tájainkat gyötrő történelem kérdéseihez, a történelemhez, amely igen gyakran valamiféle „menekülés-történelem”. „Az efféle menekülés-mondja Rufus - az egyik agressziótól a másikig hajtja az embert, melyről ideiglenesen úgy gondolja, hogy a felszabadítója lesz, ám csakhamar rájön, hogy a történelemnek nevezett fennkölt gyülekezetben felszabadítót tartani kockázatos fényűzés, melyért nagy árat kell fizetni. Vagy maga csinálja egy nemzet a történelmét, vagy le kell mondania róla.” Azaz az égbolt tán csakugyan mindenütt kék, de semmiképpen sem mindenütt és mindig felhőtlen, és önmagunkban és szülőhazánkban kell világkörüli útra indulni ahhoz, hogy fölismerjük az örök-kék eget a felhők felett. Erősítsen vagy cáfoljon meg meggyőződésemben, Tözsér úr!

235