Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben

locsogó telet s végre hó lesz a hó, talán könyvvel kibélelt szobámban kidől a falból egy madár, talán a széttárt dombok, talán az éj ma foncsoros sötétet lök elénk. Hallgat a hegy. Minek e futkosás? ... Van fíivem, homokom. Örökül hagyom örömöm ... Megbékélek töredékeimmel.” Meglehet épp ez az esszéíró feladata, meglehet. Mindenesetre Cs. Szabó valószínűleg egyetértene vele. De persze végső soron költő volt ő is, akár Vasadi.

A kritika és a recenzió azonban aligha lehet költői feladat, s hálátlan is jócskán, kivált a recenzió. Hiszen az ismertetett szerzőn és legfőbb ellenségein kívül nemigen olvassa senki, s előbbinek a dicséret, utóbbinak a szidás soha nem lehet elég. Mi értelme hát recenziókat írni? Semmi. De mint Esterházy írja: „Nem bizonyos, hogy a Nincs nincs, s hogy van a Van; esetleg létezik.” Az Új Forrás recenziós rovata mindenesetre bőséges, változatos és alapos; a több-kevesebb állandósággal visszatérő nevek a lap vonzerejét, a folyton fel-felbukkanó újak, a szerkesztők kísérletező kedvét mutatják. Névsorolvasásnak persze semmi értelme; azt azonban tán nem árt megemlíteni, hogy jelentkezett illetve összeverődött a lapban elsősorban vidékiekből egy meglepően felkészült és sokszínű kritikusi-recenzensi gárda (Bakonyi István, Böröndi Lajos, Botlik József, Csapody Miklós, Fabó Kinga, Fűzi László, Holló András, Körmendy Zsuzsa, Monostori Imre, Sándor György, Cs. Varga István - a képzőművészeti könyvekre E. Nagy Lajos, történetírásra Gergely András), és kialakult (Mezey László Miklós, Tóth László, Varga Imre körül) egy kis csoport a szlovákiai irodalom állandó figyelésére. Az már azután a szerkesztés művészetéhez tartozik, hogy kellő érzékkel választják ki a művekhez a recenzenseket; Géczi János posztmodem kísérleti regényét például Csapody Miklósnak, a vidéki antológiákat, Onagy Zoltán Vénusz születikiéi, Csengey elbeszéléseit, Utassy József verseit Bakonyi Istvánnak „osztják ki”. De nem holmi szemléleti, műfaji, vagy irányzati skatulyázás jegyében, hiszen például Körmendy Zsuzsanna egyaránt ír Szilágyi Ákos polgár- illetve elvtárs-puk- kasztó publicisztikájáról, Lengyel Péter regényeiről, Sárándi József avantgarde költészetéről, Annus József „sültrealista” elbeszéléseiről. Aminthogy Csapody is írt kitűnő kritikát helyesebben szép szemnyitogató esszét a Magvető Magyar Hírmondójában megjelent Kincses Kolozsvánó\. A sok közül tán érdemes kiemelni ezt a három nevet, mert az ő kritikusi-recenzensi munkásságuk az Új Forrás nélkül aligha fejlődött volna éppen így,

232