Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben
valahol a „Kilencek” és a Kötet nélkül költői között. Jelképes lehetne, ahogyan az 1982. évi decemberi számban Pinczési Judit és Holló András versei közé tördeltetett Nagy Gáspár nyár végi búcsúztatója: „Drága Jutka! Hitted volna-e, hogy a mi nemzedékünk is elindul? Hogy már a túlsó parton egy előőrs tobor- zódik azokból is, akik a század derekán születtek?” Meglehet, épp az előőrs rá rótta kötelesség gyanánt mondta ki aztán Nagy Gáspár az 1984. évi októberi számban, hogy „a sír Nincs sehol...”, ámde „egyszer majd el kell temetNI...” „Egyedül a valóság mérhető” - írta Vasadi Péter Pálos Rozita kötete elé. „S ami méri, az a még valóbb valóság, s annak tükröződése a szellemben.” A Bakonyszombathelyen élő és tanító Pálos Rozita olyan természetesen nőtt az Új Forráshoz, mint levél az ághoz. Ilyen természetű kapcsolat nélkül önálló szellemi műhely valószínűleg el se képzelhető. De a folyóirat - legyen mégoly vastag - maga is csupán ág a fán, s menthetetlenül elszárad, ha kizárja magából a törzs, a gyökér, a föld éltető nedveit. Nagy Gáspár jövőbe látó verse mutatja, hogy az Új Forrás nagyon jól tudta ezt (vajon megdicsérték azóta érte, mert akkor szidást bőven kaphatott); de ugyanígy ebből a tágabb vonatkozásrendszerből kell megítélnünk esszéit, kritikáit, recenzióit. Azaz hogy inkább kellene, mert megoldhatatlan föladat tíz kemény esztendő értekező-értékelő prózáját akárcsak kiragadott példákkal is bemutatni. Mindenesetre tán a lap érdeméül tudható be, hogy nem hagyta kiveszni a klasszikus magyar esszét, nem hagyta teljesen eltanulmányosodni értekező prózája irályát. Épp Vasadi Péter (szerencsére sűrűsödő) esszéírói szereplése lehet ebből a szempontból jó példa. Mondjuk ahogyan szembesíti napjaink harcos elsivárosodását a megbékélő bánat gazdag színskálájával, Tóth Árpádról szóló megemlékezésében. Vagy ahogyan fel tudja villantani Kosztolányi szó-sugárzásának mindennapokat átvilágító fényeit. Vagy ahogyan kon- geniális lelkesedéssel ír Holló András költészetéről: „még érhet bennünket oly meglepetés, mely kényszerít megértenünk...” De jobb lesz tán, ha sorjázás helyett inkább Esterházy „termelési Isten éltessen”-éből idézünk VP jellemzése gyanánt: „Tükrök idejében élünk, mikor épp tükreink vakok, s fényét veszti szavunk, nincs, aki megezüstözi. Talán e táj kőbalta némasága dermeszti meg a 231
