Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

IV. rész. A késő Kádár-korszak éveiben

A leningrádi Néva vendégeként, feleségemmel (1989 szeptemberében)

Főszerkesztő társaim jól tudják, hogy a kulturális lapok vezetőit a pártközpontban időről időre rendszeresen „eligazították”, nemegyszer megalázó procedúrák keretében olvasván rá a bűnösebb főszerkesztőkre az adott időszakban elkövetett „közléspolitikai” vétségeket. Ugyancsak e helyen értesülhettünk az éppen kurrens, illetőleg a nem szellőztetendő témák és események lajstromáról. A főszerkesztők többnyire lógó orral, a mielőbbi friss levegőre vágyva siettek ki az épületből egy- egy ilyen tetemre- hívás után. Aztán persze minden maradt a régiben: a „közléspolitikai” hibák száma egyáltalán nem csökkent.

Szellemi közvéleményünk bizonyára jól ismeri az Új Forrás eddigi legnagyobb vétkét: ama bizonyos Nagy Gáspár-vers (Öröknyár; elmúltam 9 éves) közlését. S azt, hogy 1984 ősze óta mekkorát változott a világ, mi sem bizonyítjajobban, mint az a tény, hogy ez a vers ma már legálisan megjelent dokumentumkötetben is szerepel, s nyilvános irodalmi esteken, sőt a rádióban is elhangozhatott. Persze itt, Magyarországon. Sőt: az első közlés hajda213