Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

kodásért viszonzásképpen elvárható volt, hogy e kiválasztottak mindenféle ideológiai-politikai komplikáció nélkül „színesítsék” majd a város és a megye szellemi életét. (Az persze más kérdés, hogy az itt letelepített íróemberek mennyire feleltek meg ezeknek a követelményeknek, illetőleg, hogy a város és a megye mennyire becsülte vagy nem becsülte meg őket.) Súlyosbította a helyzetet- viszont a hatalom malmára hajtotta a vizet - a város irodalmi hagyományainak szinte teljes hiánya: az úgynevezett „szocialista realizmus” ebből következően is az egyetlen követhető és követendő minta lett.

És még egy adalék e szabadság nélküli világ irodalmi életéhez: a város vagy a megye egy-egy jelentősebb irodalmi rendezvényén (még a 70-es években, sőt a 80-as évek elején is) a belügy embereit akár már régi ismerősként is üdvözölhettük (volna). El lehet képzelni, hogy az ekképpen szabályozott és ellenőrzött „irodalmi élet” mennyire pezseghetett Tatabányán.

Ettől a csapdahelyzettől némiképpen elmozdulva az itt élő írók, költők közül többeknek sikerült kiküzdeni a folyamatos budapesti megjelenést (folyóiratokban, sőt önálló kötetekben is); ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy valóban függetlenedni tudtak vagy akartak volna a helyi, az itthoni miliőtől.

A pártbizottságok ideológusai persze azt is megértették vagy fölismerték, hogy egy valamirevaló városnak - különösen, ha az megyeszékhely - illik azért valaminő irodalmi(szerű) életet is produkálnia. így nyílott azután tág tere - hogy a kecske is jóllakjon meg a káposzta is megmaradjon - a politikailag veszélytelen irodalmi dilettantizmusnak, a mértékadónak kikiáltott amatőrizmusnak és a munkásgiccsek egész sorának. Elég csak belelapozni a már említett Többesszámban című antológiába vagy a két évvel később (1973-ban) kiadott Szén és ember didaktikus címet viselő válogatásba.

És 1975-ben, a „felszabadulás” 30. évfordulóján újfent kiad a város egy antológiát. Ennek Jelenidőben a címe, s a Tatabányán élő és a városhoz szorosan kötődő írók, költők és képzőművészek munkáiból válogat. A visszhangtalanság - akárcsak korábban - most is teljes: a tágabb - mondjuk így: az országos - szellemi, irodalmi élet természetesen nem vesz tudomást ezekről a többségükben bizony harmatgyenge írásokról. Nem járt jobban - miért is járt volna? - az 1977-es kiadású, a Városunk, Tatabánya úgyszintén didaktikus címet viselő és úgyszintén

19