Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

I. rész. Az első évtized (amelynek - természetesen - úgyszintén voltak előzményei)

Nos, ma már nincs se szén, se cement, se alumínium Tatabányán. Tény viszont, hogy létezik zenekar, képzőművész kör és írók is éltek, élnek ebben a városban. Hogy azután mennyire ismertek „országszerte” - éppen ez itt a kérdés!

De mielőtt megpróbálnánk erre válaszolni, következzék még egy idézet, ezúttal 1971-ből, a KISZ Komárom Megyei Bizottsága első titkára által írt előszóból, amely a Többesszámban című antológiát ajánlotta a nyájas olvasónak: „A KISZ VIII. kongresszusa tiszteletére jelentetjük meg a fiatal alkotók antológiáját-jelezve, hogy az irodalom, a művészet erejét is fel kívánjuk használni mozgalmi, nevelési, társadalmi-politikai feladataink elvégzéséhez.”

Aligha kell magyarázni-kommentálni ezt a kerek-perec vallomásos politizálást. Tény, hogy e városban - és persze nemcsak itt - mindenféle emberi-közösségi tevékenység szigorúan szabályozott és ellenőrzött politikai - sőt: belbiztonsági kérdésként kezeltetett; az egyetlen párt ideológiája és hatalmi gépezete éberen őrködött a szellem, a gondolat valamennyi megnyilvánulása fölött. Különösen érvényes volt ez a legtermészetesebb emberi kommunikációhoz, a beszédhez leginkább hasonlító irodalmi művek esetében. Kevésbé voltak veszélyesek (emiatt viszont a pártbizottságok számára kedvesebbnek tűnhettek) az elvontabb, és inkább az egyetemesség felé mutató művészeti ágak (a zene, a tánc, de még a képzőművészet is); érthető tehát, hogy ezek némiképp enyhébb elbírálás alá estek. Természetes volt az is, hogy a támogatás, a preferálás szempontjait legalább három évtizeden át nem a művek öntörvényű értékei, hanem a politikai-hatalmi szféra érdekei határozták meg. Magyarán mindez azt jelentette, hogy az irodalom, az irodalmi élet hosszú évekig (mégpedig ciklikusan ismétlődve) vagy egyáltalán nem létezett Tatabányán, vagy pedig csak azokat az írókat-költőket dédelgették (persze nemcsak Tatabányán volt ez így), akik egyértelműen és lehetőleg hosszabb távon is megbízhatóan képviselték az „uralkodó eszmét”; s nemcsak magánemberként, hanem - és ez végképp nem tett jót az irodalomnak - műveikben is.

Jellegzetes tünete volt ennek a csak rövid pórázra eresztésnek, a direkt függőség kiépítésének az az évekig dívó gyakorlat, amelynek során - ahelyett, hogy a helyben élő fiatal tehetségeket karolták volna fel - előzetesen persze jó előre „lekáderezetf’, úgymond „nekünk való” költőket, írókat importáltak a megyeszékhelyre. Hiszen ezért a gondos18