Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy
évfolyam színvonala összességében „hullámzó” tendenciát mutat. Mind az egyes számok egészét, mind pedig a számokon belüli egyes írásokat, műveket tekintve. (Még olyan is előfordult, hogy egy Magyarországon élő orosz íróasszony novelláját közültük - fordításban.) És ezen a ponton hadd hozakodjam elő egy személyesnek tűnő, ámde minden bizonnyal stratégiai érvényű szerkesztői elképzelés megemlítésével, mely szerkesztői elvet és gyakorlatot már a laphoz kerülésemtől fogva képviseltem, és különösen főszerkesztő-helyettesi kinevezésem után eléggé markánsan gyakoroltam is. Ez a törekvésem pedig abban állt, hogy igyekeztem minél tágasabbá tenni a folyóirat szellemi horizontját, divatos kifejezéssel szólva: megvalósítani bizonyos szellemi pluralizmust. Ez akkor abban állt, hogy az újbaloldali „reformszocializmus” gondolatkörei, illetve a „plebejus szocialista-kommunista” elkötelezettség, másfelől: a történelmi „magyar radikalizmus” áramlatai mellé megpróbáltam beiktatni a 20. századi magyar progresszív gondolat (lett légyen az akár „konzervatív”) más fontos képviselőinek a szellemiségét is. Olyan nevekre gondolok, mint Jászi Oszkár, mint Babits Mihály (habár az ő „esztergomisága” megjelent a lapban korábban is), mint Szekfu Gyula, mint Kerényi Károly, és persze - talán első helyen - Németh László. (1981 és 1988 között az Új Forrás 26 írást közölt Németh Lászlóról, e mellett még 3 eredeti Németh-szöveget is publikált.) Ez a szellemi-gondolati rádiusznövekedés a mindennapi gyakorlatban azt is jelentette, hogy számottevő erőkkel bővült az Új Forrás szerzőgárdája. A nyolcvanas években kapcsolódott be ebbe a műhelymunkába - a már említetteken kívül - például Tamás Attila; a történész Gergely András, Rónay László, Olasz Sándor, Sándor Iván, Tüskés Tibor, Csűrös Miklós, a szociológus Nagy Endre, Pécsi Györgyi, Gö- römbei András és mások. A szépírók közül például Rába György, Páskándi Géza, Tandori Dezső, Kukorelly Endre, Oravecz Imre, Fabó Kinga, Rapai Ágnes, Tornai József, Monoszlóy Dezső, Grendel Lajos, Kerék Imre nevét említhetem. Ugyanebbe a szerkesztői „irányvonal”-ba tartozott a 20. századi magyar történelem és társadalomtudomány néhány fontos kérdésének az újra exponálása is: önálló tanulmányok, esszék, dokumentumközlemények és könyvismertetések egész sora mutatja ezt a tendenciaszerű törekvést. Különösen a két világháború közötti időszak foglalkoztat, 174
