Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy
lenne. S ezt el is kellett hitetni olvasókkal, fenntartókkal, kritikusokkal és így tovább. Említettem már Cs. Varga István fontos szerepét ebben a mégiscsak egy kicsit bénult helyzetben. Ő Egerben lakott, Debrecenben az egyetemen tanított, Miskolcon a Napjainknál az egyik kulcsfigura volt, s most nálunk is teljes bevetéssel működik, szervez, levelez. Több fontos embert, szerzőt - másfelől nagy nevet - ő köt igazán az Új Forráshoz, oly annyira, hogy ezek a jeles emberek Cs. Varga néhány évvel későbbi távozása után is állandó szerzőink maradnak. Még Király Istvánt is ide szervezi egy-egy írás erejéig, amely tény azután végképp megzavarja a tisztán látni akaró informátorokat, hiszen nemigen lehetett tudni, hogy ebben a kényes szituációban Király kit vagy mit „legitimál”. (Kicsivel később aztán - Cs. Varga jó szándékú közreműködése nyomán - engem is a lakására rendelt Király tanár úr, s bár nagyon barátságos volt - betolta telis-tele itallal a zsúrasztalt is a hatalmas dolgozószobába, s főleg a kibontakozóban lévő kandidátusi diszszertációm alapvonalairól beszélgettünk-, azt hiszem, soha nem bocsátotta meg nekem az 1984-es őszi „ellenforradalmi” botlásomat. Különös véletlen folytán egyszer egy rádióinterjúban elfelejtettem megemlíteni a nevét - pozitív kicsengéssel kellett volna persze - aNémeth László-összkiadás ügyével kapcsolatban, aminek folytán végképp elvesztettem a bizalmát, jóllehet mint a diszszertációm „munkahelyi” vitájának az elnöke, jó szakvéleményt állított ki kutatásaim „akkori” eredményeiről. Egyszóval és finoman fogalmazva: a Király Istvánnal kapcsolatos személyes élményeim eléggé ambivalensek voltak. Manapság még inkább látom tudományos tevékenységének az árnyoldalait; tény, hogy képtelen volt bármikor is elengedni a mindenkori kommunista párt kezét.) 1985 folyamán tehát megbízott főszerkesztőként jegyzem a lapot, jóindulatú, de mégiscsak kezdő szerkesztő kollégákkal. Ez volt a legnehezebben áthidalható probléma. Minden egyes személyt én választottam ki ugyan, de hát, még Jobb helyeken” sincs ugyanolyan értékű tartalékcsapat, mint volt az előző, az eredeti: legalábbis ennek az előzőnek a java. így aztán rövidesen kiderült, hogy erősíteni kell, ha nem is belső vagy szerződéses állásokkal, de mindenesetre olyanokkal, akik folyamatosan hadra foghatók, és színvonalas munkát lehet várni tőlük. Nehéz helyzet volt ez, nagyon nehéz. (Önként és tolakodva jelentkezők akadtak persze, de hát az Új Forrásnak munka-, nem pedig ^szótársakra volt szüksége leginkább.) Nincs is mit csodálkozni azon, hogy az említett 173
