Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy

történt. Többnyire hallhattuk eddig Fekete Gyula fölvezetésében. Amit nekem kellett elviselni, az sem volt csekélység. A módszerekről, nyílt és burkolt zsarolási formákról, őrülten hangzó telefonfigyelmeztetésekről nem beszélek. Az erőt kellett volna megsejtenem belőlük, de én csak a hivatal presztízsfitogtatását és gyengeségét konstatáltam. Viszont barátaim gyanúsítgatása, megfélemlítése, továbbá a Szövetség zsarolása (ergo: 600 tag zsarolása), elszigetelése, normális életének lebénítása, s nem utolsó sorban az ez év január 2-i Elnökségi ülésen elhangzott elnöki és főtitkári lemondások, amelyek „példakövető” pedagógiai célzatul szolgáltak - mégha zseniális tálalással a velem való szolidaritásként is értelmeződtek - valóban együttesen löktek errefelé, s világossá vált: mi már itt aligha fogunk egy titkárságban szót érteni, s így dolgozni sem lehet tisztességgel.

Azt is meg kell említenem, hogy Sárándi József rovatvezető eltávolítását az Új Forrástól erősen túlzó intézkedésnek érzem. Ha már a szerző amúgy is „elcsapatott”, nem kellene mindenáron a „több legyet egy csapásra” című elvet érvényesíteni, még ha őt sem kedvelték azon a tájon nagyon, de 10 éven keresztül komoly érdemei voltak a lapnál.

A versről természetesen szó se essék. Oly fantasztikus és meglepő értelmezés-variációkat hallottam kiolvasni belőle, hogy már ezért sem mondhattam le korábban. Hogy némileg aktualizáljam: „a velünk élő történelem” emlékezetvesztései, kihagyásai miatt íródott, feltehetően azért, mert Nagy Imrét másképp ítélem meg, mint azok, akik szabályos egyenlőségjelet tesznek az ő személye és Rákosi Mátyás közé. így, ezzel az emlékezetvesztéssel éljünk együtt? Azt hiszem, ez írók számára különösen embertelen aszkézis: lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről. Semmilyen társadalomban, de a szocialistának mondottban meg különösen nem elfogadható az a Nietzschétől eredeztethető gondolat, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja.

Végezetül hadd mondjak köszönetét mindazoknak, akik a három és fél év alatt munkámat segítették: mindenekelőtt a vidéki írócsoportok elnökeinek és titkárainak, továbbá a JAK évenként változó titkárainak és vezetőségének, hogy sok értelmes ügyben partnerek tudtunk lenni és maradni.

Köszönöm a ház dolgozóinak is a segítséget, s végül is sokat köszönhetek a mostanra eléggé szétzilált titkárságnak. Úgy látom,