Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy

másik állást is fölajánlottak. Ő mindhármat visszautasította.) Másfelől viszont az én személyem nem érdekelte Aczél Györgyöt (soha nem találkoztam vele), a helybéliek pedig nem bántottak (már). S az is logikus, hogy mivel sem főszerkesztő, sem pedig párttag nem voltam, semmilyen további haszna - példa értékű? - súlya nem lett volna a menesztésemnek. Sőt alighanem ez már amolyan bohózatba illő túlteljesítése lett volna a politikai tisztogatásnak. Van azért itt még egy - ha úgy tetszik - emberi, „interperszonális” momentum is. Jó, ha kimondjuk egyszer. Az akkori megyei tanácsi és megyei pártbizottsági vezetők többsége nem volt fejhullásokat kívánó, amolyan „vérengző” figura. Sőt némelyikük - persze szigorúan csak négyszemközt - már-már szolidáris volt az Új Forrással és persze velem is. Szóval egyáltalán nem akartak elveszejteni. Pláne úgy, hogy ezt már senki sem kívánta tőlük.

Sárándi József viszont még hosszú évekig nem tudta vagy nem akarta megérteni a helyzetet, illetve az őt „terhelő”, engem viszont „kímélő” politikai és emberi magatartásformákat. Felszólított arra is, hogy én is távozzam az Új Forrástól. Neki is azt mondtam akkor, amit most, az események után tizennégy évvel mondok: ha ezzel a gesztussal, lépéssel segíthettem volna rajta és az Új Forráson, megteszem. Ám a kocka már véglegesen el volt vetve: Sárándin - Aczéllal szemben? - már nem segíthetett senki, pláne nem én. Az Új Forrást sem hagyhattam magára, hiszen egyes helyi körök - miként ezt lejjebb majd dokumentálni is fogom - alig várták, hogy őrségváltás történjék a lap vezetői posztján. Szeretném, ha nem hatna patetikusnak vagy éppen hamisnak a kijelentés: akkor, abban a pillanatban elsősorban az én döntésemen múlott az Új Forrás további sorsa. Ennélfogva a teljesen értelmetlen áldozathozatal részemről elmaradt, kapcsolatom Sárándi Józseffel pedig nyolc évre megszakadt. (Sőt keményem egymásba is akaszkodtunk közben, de erről majd később...)

Talán lehet még ebben a kusza és kegyetlen történetben egyetlen homályos - gyanús? — pont, amiről szólnék, annál is inkább, mivel ma már úgysem merné megkérdezni senki. Hogyan volt lehetséges az, hogy pártonkívüli létemre főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő lehettem egy erős kommunista tradícióval rendelkező munkásvárosban, megyében? Vagy még nyíltabban és szókimondóbban fogalmazva meg a kérdést: nem kellett-e egyéb módon bizonyítani „hűségemet” a fennálló rendszerhez? Nos hát, ami a kérdés első felét illeti, egyetlen egyszer

148