Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
ÍII. rész. A Nagy Gáspár - Nagy Imre-ügy
gazítást tartott stílusról, verselésről, műfaji kérdésekről, olykor még helyesírásról is. Sosem pusztán a szerző személye, hanem az adott kézirat minősége volt neki a fontos. Payer István ugyanis a minőség megszállottja volt. A kéziratot mint valami zsákmányt ragadta magához, s vonult el vele, hogy nyugodt körülmények között olvashassa, nemegyszer éjszakákon át. Mindig ceruzával olvasott, azaz, függetlenül attól, hogy elfogadta-e az adott kéziratot vagy sem, tanár uras precizitással folyamatosan korrigálta a hibákat. Ugyanilyen hittel és megszállottsággal kereste, kutatta a fiatal tehetségeket. A szerkesztőségben - meg talán azon kívül is - már szállóigévé vált egyik fő jelmondata: „Nem vastag betűs nevek kellenek nekünk, hanem a még ismeretlen tehetségek.” Számos, ma már befutott író, költő, esztéta köszönheti neki a fölfedeztetést és szárnyra bocsátást. „Föl kell röpíteni a tehetségeket” ezt is mondogatta. S hogy tudott örülni, ha igaz tehetségre, vagy kitűnő kéziratra bukkant! Valóságos diadalt jelentettek számára ezek a pillanatok. Nagy figyelmet fordított arra, hogy a megyében élő tehetséges alkotókat sorra-rendre szerepeltesse. Meggyőződéssel vallotta - s ennek szellemében irányította a szerkesztőség munkáját is -, hogy egy nem fővárosi folyóirat igen lényeges funkciója az, hogy egészséges és szerves kapcsolatot teremtsen a helyi és az országos között. Mutassuk fel szükebb pátriánk értékeit úgy, hogy mindeközben az egészben gondolkozzunk! Miért volt még ezeken túl is kiváló főszerkesztő Payer István? Hát azért is, mert mint ember is kiváló volt. Nála jobb „főnököt” elképzelni is bajos. Nyilván azért, mert egy pillanatig sem éreztük úgy, hogy fölöttünk van valaki: ő úgy tudott főszerkesztő lenni, hogy teljesen egyenrangú partnernek tekintette a lap valamennyi munkatársát. Csak éppen a felelőssége volt irtózatosan nagyobb mint a miénk, csak éppen ő tartotta a hátát a mi hibáinkért is. Nagy viharokban edzett főszerkesztő volt! Mindig mindenről tudott, s szemüvegeit váltogatva, ormyergét nyomogatva osztotta meg velünk fontos információit. Nemegyszer szabályos kiselőadást rögtönzött, ilyenkor nagyon elemében volt. Említettem már, hogy a minőség megszállottja volt. Most hozzáteszem: a pontosságé, a hibátlanságé is. Soha nem fogom elfelejteni azokat a napokat, amikor egy-egy számunk lapzártáját tartottuk, vagy éppen már a második, az oldallevonatot kellett
