Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

II. rész. Az Új Forrás "igazi" folyóirattá válik

és szempontok szerint; továbbá Erdei Ferenc, Németh László, Bibó István és „sokan mások” munkássága, így például Lukács Györgyé is), és aztán mindenki mehetett, amerre csak, ahova csak akart. Én az időm nagy részét az Országgyűlési Könyvtárban töltöm. Több jó barátot, szimpatizánst és potenciális Új Forrás-szerzőt gyűjtök a lap köré. Amolyan kihelyezett vagy „árnyék”-szerkesztőséget építgetek, aminek (akiknek) nagy hasznát veszem, illetve veszi a lap. (Hogy csak néhány nevet említsek: Nagy Gáspár, Pintér Lajos és Varga Csaba a „vezetőképzőn”, Tasi József és Kamarás István a könyvtárosi „vonalon” került a látókörömbe.) Úgy érezhettem, hogy nekem is megvan a megfelelő „hátországom” (legalábbis nem téblábolok egymagámban), hiszen egy lap- szerkesztő számára a jó nevű és dolgozni tudó szellemi támogatók személye és száma jelenti a „lenni vagy nem lenni” kérdését.

Ezenközben persze az „otthoni” (itthoni) szerzőink és a szerkesztőtársak sem maradnak munka, illetve megbízás nélkül. 1981-ben kilenc riportból álló „szociográfiai sorozatot” szervezünk. Ezek az írások a Duna menti „magyar Ruhr-vi- dék” ipari üzemeit próbálják életszerűen bemutatni. (Meg kell vallani, inkább csak riport szinten s nem valódi, mélyrehatóan vizsgálódó szociográfiákban.) Viszont - egy másik eseményként - Sárándi József jóvoltából (ő régebb óta jóban volt Féja Gézával), az Új Forrás közli először a posztumusz Féja-esszét: emlékezését Bajcsy-ZsiPintér Lajos