Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

Bevezető mondatok

gulatának („új gazdasági mechanizmus”) köszönhette, s addig-addig bizonyított, mígnem (1979-ben) ténylegesen is folyóirattá vált. Mindeme folyamatban múlhatatlan érdemei voltak az Új Forrás másfél évtizeden át volt „motorjának”, Sárándi Józsefnek, és az okosan derűs, önnön félelmeit folyvást legyűrő alapító főszerkesztőnek, Payer Istvánnak.

Jómagam 1979-ben kapcsolódtam be a szerkesztésbe, innentől kezdődően vannak tehát „belső” élményeim és tapasztalataim a lapról, ámde a hiteles, az eredeti dokumentumok a rendelkezésemre álltak és állnak mind a három évtizedre vonatkozóan. És éppen ezek a dokumentumok (kéziratok, levelek, jelentések, meghívók, jegyzőkönyvek, beszámolók, újságcikkek, hangfelvételek, fényképek, reprográfiák stb.) adják ennek az itt következő „dokumentummemoár”-nak hitem szerinti „dokumen- táris” hitelességét.

Ami pedig a „memoár” jelleget illeti, a szerző alighanem sajátos, az olvasó számára föltehetőleg érdekes hangvétellel, modorral, stílussal közelít és közvetít: kendőzetlenül (de talán mégis tárgyilagosan) tár föl olykor tényleg kínos ügyeket, illetőleg igyekszik bemutatni az egyes jelenségek, események hátterét, okait is. Érzékeltetve egyszersmind, hogy bármennyire fontos, komoly és nemes szolgálat egy folyóirat szellemi irányítójának lenni; az élet, a mindennapi, valóság számtalan ponton késztet önvizsgálatra (no és persze, mások vizsgálatára), önmagunk és mások hibáinak, „bűneinek” a regisztrálására, ezzel együtt kicsinyességeink, emberi gyarlóságaink kinevetésére és - ezáltal - a meghaladására is. (Talán éppen a nagyképűséget messzire elkerülő irónia és önirónia révén.)

Az pedig már a szakmai komolyság értékkörébe tartozó lehetőségként vetődik föl a számadásra vállalkozó folyóiratszerkesztő előtt, hogy megélt (és túlélt) történetei történelmi korszakhatárokon íveltek át, hogy vallomásaival és mások vallomásaival, valamint filológusféle figurához méltó ügybuzgalommal összegyűjtött dokumentumaival egy kis földrajzi és szellemi régió mintegy három évtizedes élettörténeti jelenségeinek egy piciny részét - nyilván az őt legjobban érdeklő és leginkább érintő részét - föltehetőleg nagyobb torzítások és elfogultságok nélkül valamilyen szinten (persze csak utalás, csak vázlatszerüen) rekonstruálni tudja. Ez pedig azt is jelentheti, hogy egy valamikori, későbbi, szisztematikus, tudományos feldolgozás (amit ettől a könyvtől senki se várjon),

10