Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)
II. rész. Az Új Forrás "igazi" folyóirattá válik
umban vagy az ÉS illetve a Kritika szerkesztőségében, ne játssza meg - se ki! - a „provincializmusát”. Azt hiszem, ezt az összetartozást az iparszociológia sőt még az ipari archeológia területén is lehetne s érdemes is lenne odáig fejleszteni, ahol most az irodalmi rovatok állanak; persze a megye nagy múltú fotós gárdájának az eddiginél intenzívebb és okosabb hasznosításával. Nehezebb, sokkal nehezebb kérdés a képzőművészeti írásoké; mert bár föltétlenül szükséges a helyi alkotók és kiállítások bemutatása, az embernek az az érzése, hogy sokkal több műalkotást lenne érdemes olyan szemmel körüljárni, mint Wehner Tibor azt a bizonyos tatai szövőnőt. No persze nemcsak Komárom megyében, hanem elsősorban ismét a régió centrumában, Budapesten. Mert hisz, fejtől büdösödik a hal. És éppen ez volt az, ami az Új Forrásban, meglátván az Kritikából, /ÉS’-bői, Új 7/úvból, Új Tiikörbö\ jól ismert neveket, nem tetszett. Ez a „pártfogók nélküf’-nemzedék tán nem is annyira pártfogók nélküli, gondoltam, s lám, kik a pártfogói: a hetvenes évek vezető irodalmi fórumai és korifeusai. De hogy miért is haragudtam — túl személyes és ide nem tartozó egyirányú rúgásokon - a hetvenes évekre, azt csak az Új Forrás évfolyamainak végigolvasásából értettem meg. Az Új Forrás ugyanis pesti pártfogóinál sokkal tisztábban és következetesebben, mondhatnám azt is, hogy sokkal becsületesebben képviseli azt a szellemet és életérzést, ami úgy hatvannyolctól-hatvankilenctől mindenfelé elterjedt és uralkodott lényeges világnézeti és ideológiai különbségekkel ugyan, de még ütközéseiben is hasonlóan, hisz az ütközéseket is többnyire heves értékközpontúságok okozták. És ez az értékközpontúság az, ami a maga normatív dologiságával, keménységével, kompromisszumellenes ideáljaival, színjátszó (értsd: színészi) szomorúságaival, pesszimista optimizmusaival, szemérmes paráznaságaival, kötődni vágyó szabadosságaival, „és így to- vább”-ok felszakadó sóhajaival az Új Forrást igazában nemzedéki folyóirattá avatta. És ez nemcsak Szilágyi Ákos metszőén kemény tanulmányaiban nyilvánul meg, legalább annyira vagy még inkább Csapiár Vilmos indulatosan elutasító-vállaló fiatalság-filozófiájában, Benkő Attila - Könczöl Csaba kongeniális megfogalmazásával - szövegezésében, átfogalmazásában, éneket imitáló tátogásában; Alföldy Jenő izgalmasan nyugodt kritikáiban, Nemere István groteszkjeiben, Pass Lajos: ... De hagyjuk, hisz a felsorolás úgyis reménytelen, s a lényegest jobban elmondják ők 102
