Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában (Tatabánya, 1999)

II. rész. Az Új Forrás "igazi" folyóirattá válik

mendy Zsuzsa finoman hippoid teenager helyzetjelentését, Deák Béla Oda-visszáját. A cigány-szám mégis olyan csúcs volt, amit így egészében a lap azóta nem igen ismételt meg. Igaz, nem is lehetne gyakran.

1975 óta így aztán a történész nem igen jelenthet újabb nagy változást. A lap élete folyik az elért magos szakmai szinten, a megszerzett és megszervezett - s nyilván megszenvedett - keretek között. Folytatódott induló költők bemutatása, a tájék művészeinek rendszeres méltatása, a nagy ipari régió jelenének s múltjának gondos föltárása. Az 1979-es kéthavi lappá alakulás szervezeti szempontból bizonyosan lényeges volt; a lap szellemében, belső életében azonban nem hozott nagy változást. Utóbbi szempontból tán fontosabb volt, hogy ebben az esztendőben nyerte meg első és elveszített sajtópörét; hisz Nemere István kitűnő riportját aligha érhette volna nagyobb megtiszteltetés annál, mint hogy egy hatalmas országos szervet ilyet brutális támadásra - tehát a leírtak szó szerinti beismerésére - kényszerített.

Ennyi sűríthető be nagyjából, igazságtalanul röviden egy ilyen bevezetőbe a lap izgalmas évtizedéből. De megérthető-e ebből akárcsak valami is a lap lényegéből? Félek, hogy egyáltalában semmi. Nagyképű bírálatok vagy a szerkesztőkre kacsintó dicséretek helyett hadd mondjam hát el inkább megértetés hiányában legalább a megértést segítendő, hogy mi szél fútt ide pont éngem ezt a lapot bemutatni.

Sárándi József egy szakszerű ám kétségkívül hűvös elismerésből, amit a Valóságban megyei folyóiratainkról írva lapjukról ejtettem, megérezte, hogy én ezt a lapot tán csodálom, ámde nem nagyon szeretem, s lekötelező eleganciával jelentkezett és megkért, hogy itt éppen ezt mondjam el, s próbáljam megmagyarázni, hogy miért. Csakhogy nem olyan könnyű ám ezt megmagyarázni. Hisz a négy védőszentjük nékem is kedvenc íróim közé tartozik, a novellák közt egyik-másik pedig annyira tetszett, hogy ahhoz foghatóan az utóbbi években csak a Bankett Blitvábair, amire mellékesen szólva, egyik kisregény még emlékeztetett is. Külön és nagyon tetszik, hogy nem engednek holmi rosszul felfogott decentralizációs dacnak és nem próbálják csak azért is „komá- romiasítani” magukat; jól tudják, hogy ez a hatalmas ipari tájék helyzeténél s vonzatainál fogva egyetlen nagy elválaszthatatlan gazdasági-kulturális egészet képez Budapesttel. Igazuk van, ha valaki egy-másfél óra alatt bent lehet munkahelyéről minisztéri