Plébi 70 (Pilismarót-Dömös, 2013)
Találkozások - Pilismaróton, itthon és külföldön Mivel nem Pilismaróton lakunk, életünkben Beer Miklós atya személye nem egy összefüggő filmen jelenik meg, hanem felvillanó képekben. Ezek a pillanatképek találkozásokat elevenítenek meg: találkozásokat, amelyekre készültünk, vagy éppen váratlanul értek, de igen emlékezetesek maradtak számunkra. Gyermekkorunkban egész nyarakat a Balatonnál töltöttünk, ám augusztus második hétvégéjén biztosan Maróton tartózkodtunk apai nagyszüleinknél. A búcsúi szentmisék nemcsak Szent Lőrinc életét, példáját vésték kitörölhetetlenül emlékezetünkbe, hanem arra is megtanítottak, fontos az, hogy egy plébánia hívei közösséget alkossanak, a templomukat magukénak érezzék, szükség esetén tegyenek érte, és évente együtt is hálát adjanak azért, hogy van templomuk. A közérthető, konkrét példákat tartalmazó, de nagyon mély háttértudásról tanúskodó szentbeszédek mindig Isten végtelen szeretetét hirdették. 1992-ben nagyszüleink aranylakodalmát ünnepeltük. Miklós atya — bár aznap délután még jöttek hozzá vizsgázni — természetesen időt szakított arra, hogy a családi ebéden is részt vegyen. Beszélgetés közben egy kérdésre válaszolva mindenki számára érthetően fejtette ki, hogyan keresi az ember állandóan evilági létének kisebb-nagyobb céljait, miközben az öröklétet szeretné elérni. 1995 őszén Rómában voltam tanári kiránduláson az akkor még állami Kaffka Margit Gimnázium pályakezdő pedagógusaként. Amikor a pápai audiencián a magyarokat köszöntötték, a mi csoportunk előtt legalább húsz sorral néhány cserkészegyenruhás férfi is felállt. Meglepve mondtam a mellettem álló Kerényi Lajos atyának: „Ott van a nagyapámék plébánosa”. O — mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne — válaszolta: „Igen, a Beer Miki”. Majd hozzátette, hogy a ceremónia végén szóljak neki, hogy másnap jöjjön koncelebrálni a misénkre, a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájába. Általában képtelen vagyok arra, hogy tömegben furakodjak, de most teljesíteni tudtam a rám bízott feladatot. így egy kicsit rajtam is múlott, hogy Beer Miklós atya életében először azok között a szent falak között misézhetett. Utóbb nagyapámtól megtudtam, hogy a vasárnapi prédikációban az atya ezt el is mesélte. Nagyapám olyan büszke volt rám, mintha legalábbis én mutattam volna be a szentmisét. 2000 áprilisában ott lehettünk Esztergomban Miklós atya püspökké szentelésén. A Budapestről, Zebegényből, Márianosztrá- ról, Pilismarótról, Dömösről, Esztergomból és még ki tudja hány helyről érkezett hívek mind úgy éreztük: a mi plébánosunkból lett püspök. Bízunk benne, hogy sok fiatal tehetséges, szorgalmas papnak ad Miklós atya életpályája példát arra, hogy Isten a falusi plébánosok szíwel-lélekkel végzett szolgálatát ugyanúgy számon tartja, mintha valaki a főváros valamelyik ismert plébániáján dolgozna. Néhány hét múlva végigmentem a Pilisborosjenőről induló, a papszentelésre tartó, éjszakai zarándoklaton. A szentmise után oda tudtam menni az atyához, hogy püspökké szentelése alkalmából egy „Isten éltesse sokáig”-ot mondhassak. Bár az egész éjszakai gyaloglás után biztos elég megviselten nézhettem ki, rögtön megismert, és a szokásos derűvel, szeretettel üdvözölt. A következő évben iskolánkba, a Szent Margit Gimnáziumba jött a diákoknak lelki napot tartani. Amikor néhány szót válthattunk, rögtön megemlítette, hogy „Nem is találkoztunk, mióta nagyapa elment.” Ekkor is megbizonyosodhattunk róla, hogy az egykor rábízott családokra nemcsak imáiban gondol, hanem az életük alakulását, halálukat is számon tartja. 2009 nyarán Pilismaróton a templom 200 éves jubileumára készülve márványtáblát avattak a falu plébánosainak nevével. A szentmise alatt végig azt éreztük, hogy Miklós atya hazajött. Ügy gondolom, Kálmán Antal atyával mindkettejüknek igen szokatlan helyzet lehet, hogy kőbe vésve látják a nevüket... 22 Pilismarót - Dömös
