Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)
59 vesse meg alapjait. Ez a föladat isteni törvény s isteni hivatás is. Ezzel a hivatással születik s ennek a törvénynek teljesítésére ébred s fejük minden ifjú. Ugyancsak igaz, hogy e hivatáshoz, épp mert isteni az, nagy odaadás s lelkesülés kell s e föladat megoldásához, épp azért, mert az élet legnagyobb föladata, kitartó munkabírással s iparkodással kell hozzáfogni. De amit e hivatásban s ez iparkodásban különösen kell hangoztatnom, az, hogy azt senki helyettünk el nem végezheti s ha van is segítőnk, irányítónk s oktatónk nem egy, de önmagunk neveléséről s tehetségeink tulajdonképpeni fejlesztéséről csak ott lehet szó, ahol a gyermek, a fiú, az ifjú önmaga kezdi a föladatot látni s belátni, ahol önmaga fogja s kezeli magát, szóval ahol a nevelésben önmaga szerepel mint első, "öntudatos s készséges tényező. Míg a gyermek ugyanis csak tárgy éá szám s nem egyéniség; míg az ifjú oly csélcsap, hogy nevelésénél inkább csak a külső tényezők szerepelnek, amilyenek a szülő, tanító, a bot és koplalás, a fenyítés és szidás, addig ott a nevelés nem indult meg, hanem inkább a szoktatás és dresszúra folyik. így nevelik a daklit, a pincsit, a majmot s e papagájt is. Addig tehát, míg a Pali, a Sanyi, a dakli s a pincsi majdnem egy színvonalon állnak, emberi nevelésről szó nem lehet; az csak ott kezdődik, ahol a növendék önmaga kezdi belátni, hogy neki munka, iparkodás, önmeggyőzés s szoktatás által kell jobb emberré válnia ; ott folytatódik, ahol a növendék önmagát, életerejét s tehetségeit megszereti s azok fejlesztésében Isten akaratát látja, s ott már van is eredménye, ahol az ifjú az élet tartalmát megízleli. Nagyon szeretném, ha az ifjúság a szép, nemes,
