Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)
58 azontúl még szorgalmasabban eregette hajtásait s keretezte örökzöld lombbal a varrónő ablakát. Örült neki a halovány asszony; de nem tartóztatgatta, hogy ne menjen följebb s hogy ne kússzék más ablakához, melybe szintén be-bené- zett s ahol őt szintén szívesen fogadták, mert mindenütt életet, napsugárból való s napvilágba s megújhodásra vágyó életet hirdetett. Valahányszor jött a tavasz, új élet ösztöne ébredt a repkényben s bár kopogott levelein az eső s ágait rázta a szél, jó föltételeiből nem engedett s mindig azt tapasztalta, hogy e kússzó, törekvő élet is megtalálja a maga szép formáit s hogy a szépség s jóság sugárzására az emberi lelkek mindig reagálnak; ez a sugárzás az ő napviláguk, melynek örülni s melytől fejlődni s izmosodni tudnak. S ha ilyenkor lenézett az újrafakadó kis szirontákra, az a meggyőződés járta át borzas lombos lénkét, hogy „igazad van, ragyogó szironták ; nem szabad a porban kúsznunk s nyirokban .tengődnünk, hanem a napba kell néznünk s napot kell sugároznunk, vagyis jóknak kell lennünk s másokkal jót kell tennünk. Ez az útja a haladásnak, ez a módja a boldogulásnak 1“ Ugy-e így értette az Ur is azt, hogy ti vagytok a világ világossága ? Nem napok az égen, hanem napok a saját világotokban. Akár ragyogó lelkek, akár kúszó repkény- exisztenciák legyünk, úgy vagyunk az életbe beleállítva, hogy napba nézzünk s napsugarasak legyünk magunknak s másoknak. A szellem tűztengerében. Az ifjúságnak legnagyobb érdeke, hogy erőit s tehetségeit kifejlessze s e réven boldog s munkaképes életnek
