Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)
56 mert az vagyok, hát azt sugárzóm. Amim van, azt adok ; jó vagyok, jót adok. A bogárnak szállást adok, a méhecskének mézet adok ; emberszemet nyugasztalok, gyermek- leiket örvendeztetek s vigasztalok és ezt örömmel teszem s élvezem. S ha a gyermek hálából megsimogatna s a méhecske viszonzásul mézzel kedveskednék, azt mondanám nekik ; hagyjátok, köszönöm ; nem adhattok nekem jobbat s többet, mint amit már birok, mert jót tévén, még jobb vagyok s lelkem sugárzásától el nem fogyok ; hanem még jobban kigyulladok. Hanem hót — fejezi be a szironták — ezt csak az érti, aki megteszi. Elég hót a szóból; ne beszéljünk, hanem tegyünk. Te is tégy; pillants föl, emelkedjél föl, hasonulj a naphoz s ha elváltoztál, akkor adj a jóból, adj magadból s ne nézd, hogy kinek, hanem mindenkinek. A szironták elhallgatott s a repkény elmélázott. Hosszú mélázás után végre is azt gondolta, hátha igaza van e ragyogó kis jószágnak. Megpróbálhatnám magam is, hogy fölnézek s nyújtózkodom s ágaskodom s adok abból, amim lesz, adok a legjavából. Meg is tette, amit gondolt s fölemelte fejét s kihúzta magát s jól esett neki. De azután azt gondolta, hogy mibe is kezdjen hót, hogy másoknak valamije legyen s nekik jót tegyen. S meglátta a vakolatát hullató házfalat s a belőle ki-kikandikáló, szitáló téglákat, melyeket a verebek kikezdték s a kikivánkozó ablakokat az első emeleten s azon fölül s minden oly kopott, oly szegényes benyomást tett a repkényre, hogy azt mondta magában : Szegény, meztelen, vén fal s mázolatlan, korhadt ablakok, bizony rátok férne, hogy betakarnálak leveleimmel s szebb mezbe öltöztetném csupaszságtokat. S úgy látszott neki, hogy a fal s az ablakkeretek nem ellenzik
