Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)

55

akarja, hogy búsulj örökös árnyékban ; nem akarja, hogy csúszó-mászó légy s letapossanak ; hanem azt akarja, hogy te is kússzál föl a magasba s ágaskodjál bele a napvilágba ; akarja, hogy érj föl közelebb 5 hozzá. Ne maradj hát lenn, hanem egyenesedjél föl, kapaszkodjál, nyújtózkodjál ; mindenekelőtt pedig emeld föl a fejedet, nézz föl ; ha jól néztél föl, utána lendülsz 1

De a repkénybe nehéz volt lelket verni s a biztatást még hűvösebben fogadta. „Szironták — gondolta magában — úgy sem lehetek; de ha még az is volnék, úgy is elhervadnék, aranyom megfakulna s a pártám lehullna s végre odajutnék, ahová most jutok.“ De a szironták kiérezte a nyirkos ielkületet s a kétséggel s lemondással szemben kitárta aranyos kelybét s a lágy tavaszi szellőben megrázta szőke fejét s odavágott a borzas szkeptikusnak :

— Ne kicsinyelj engem ; a szépséget nem mérik röffel s a harmóniát nem mázsával. Ne azt nézd, hogy kicsiny vagyok, hanem hogy szép vagyok s azt sem, hogy alacsony vagyok, hanem azt, hogy a nap remekel rajtam, — hogy napba nézek s magam is filigrán, kis nap bár, de mégis a a nagy naphoz hasonló vagyok.

— Hasonló a naphoz — ismétlé gúnyosan a repkény — nagy szó ; de ahhoz test is kellene ; az kellene, hogy világíts és melegíts ; hogy szépséget sugározzál s életet hints a földre s csillagokra ; az kellene, hogy adj s folyton adj s ki ne fogyj a jóból, ki ne fogyj magadból.

— Hót ne vedd nagyzásnak, repkénybátyám, de épp ez az én programmom — feleli a ragyogó szironták — aki a naphoz hasonló akar lenni, annak jónak, tisztának, szépnek kell lennie s önmagát adnia. Én is a fénynek, a napsugárnak, a melegnek, az életörömnek vagyok gyermeke s