Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)

52

képe: úgy tudjuk s ismerjük, hogy hol fakadnak erőnk s boldogulásunk forrásai, tudjuk, hogy hol fakad az élet füve s ha kell, az élet gyógvfüve is. Nemcsak gyógyfüves útszél, hanem egész gyógyfüves őserdő környékez minket s ki akarja bennünk nevelni a romlatlan lelkületet, a rózsáslátást, a bizalmat, a munkaszeretetet, a hívő s szolid életfölfogást. Legyen csak szemünk, szívünk s kezünk hozzá.

Azt gondolnád tán, hogy ez a gyógyfüves őserdő a tudomány s a könyvek, a bölcs tanácsok, utasítások s buzdítások — vagy talán társaidnak jópéldája, szülőidnek szeretete, nevelőid szorgossága, tanáraid buzgósága — hogy ez az, ami éleszt, hevít és melegít s ha kell enyhít s gyógyít. Nem tagadom, hogy minden az égnek aranvos kegyelme s aki élvezi, nem adhat eléggé hálát még akkor sem, ha hálából végig robotolná életét; de nekem, miko» itt a lelki élet csodafüveiről szólok, a fölsorolt tényezőkkel nem lehet, nem szabad beérnem, hanem valami közvetlenebbre, egyszerűbbre kell utalnom ; rá kell mutatnom valamire, ami után csak ki kell nyújtanom kezemet, mint ahogy a vándor kinyújthatja a zsálya s a cickóró után. S ez a legközelebb s legközvetlenebb valami nem a tudás, a tanítás, a könyvek — nem a szülők, az otthon, a templom, nem a tanárok s nevelők — nem a példa, a hősök s a szentek, sőt többet mondok, nem az evangélium s maga az L)r Jézus sem, mert ezek mind nem útszéliek, hanem nagyon is távol állnak tőlem, ha nem szeretem őket. Tudhatok én róluk, olvashatom a szent könyveket, beszélhetek szépen erkölcsről, kultúráról, megénekelhetem a vértanukat, koszorút fonhatok az évszázadok elismeréséből a kereszténység fejére, de mindez csinált virág lesz