Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)
51 útjába áll, lábait megakasztja s szemére hányja : te vén bolond, hát nem látsz, nem hallasz itt vagyok ; élet s erő lakik leveleimben s virágaimban ; közel vagyok, közönséges vagyok, úgy hogy útszéli gaznak nézhetsz; olcsó vagyok, úgy hogy taposhatsz; de ha megvetsz, hej megbánod, mert nélkülem elfolyik, elszárad, elsenyved életed. Ahogy az országúttal, úgy vagyunk az élet útjaival ! Ezeket a poros, sziklás, nyaktörő utakat is az élet s az erő flórája szegélyezi. Vérszegényen, fáradtan, sápadtan halad el mellettük az ifjúság, beléjük ütközik s nem látja, azaz hogy látja, de nem becsüli s föl nem használja. Jár, megy, üget, siet... de a szeme, meg a lelke meg van verve vaksággal, hogy a szép, erős, nemes életnek vonalakban, rajzban s színekben remeklő művészetét, mely utonállója lett, ne lássa — hogy lapos, üres, beteges, gyönge életének gyógyfüveit föl ne ismerje — hogy a zsályát, ürmöt, lóherét, szarkalábat, útszegélyét a nemes törekvéseknek ne méltányolja ; meg van verve vaksággal; hogy az erős s szép ifjú életnek erőit s gyógyfüveit, eszközeit cs forrásait föl ne használja s ezek által erőteljes, lelkes s boldog életre szert tegyen. De ha vannak is sokan, kik az élet országútjának titkait nem ismerik s panaszkodnak s nyavalyognak ott, hol csak a kezüket kellene kinyújtani, mi nem tartozunk hozzájuk. Mi nemcsak az országút porát szívjuk s emelkedéseit nyögjük, hanem látjuk a zsályát, ürmöt, lóherét, cickórót, útszegélyt is, az élet s erő titkait — ismerjük fejlődésünk forrásait. Mint ahogy megismerjük édesatyánk s anyánk szavát — mint ahogy lelkűnkbe van beleétetve anyatejjel s az első könnyek harmatával az atyai ház, az iskola, a templom, a mester, a tanitó, a pap 4*
