Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)

41

A természet élete is csupa harc.

Az Alpesek mély völgyeiből írom e sorokat, köszöntésül néked, magyar ifjúság! Hangos, csobogó patakok partján írom s árnyékban, melyet égbemeredő hegyek vetnek a telkemre. Szemeim a sziklaormokon járnak, hol megtépett fényűk szaggatott sövénnyel kerítik be az örvényt. Minden ilyen hegy egy-egy angyal nekem, ki az Isten fölségét hirdeti s bár a föld porába nyom le, mégis fölölel, föl a végtelenbe. Nézem, nézem e vakmerő, szétfoszlott csúcsokat, melyeken viharok szárnyán a rombolás szelleme jár s dörög és pöröl és csattog s megtépáz minden bokrot és fűszálat ; úgy tetszik nekem, mintha ősrégi dómok maradványait látnám bennük, melyeket angyalok építettek s ördögök dúltak szét; majd ismét oltároknak látszanak hová hajdan az ég ereszkedett le, most pedig már csak a napsugár tüze s a felhők borongása váltakozik rajta.

Mi hát mindez a csúcs, torony; hegy s orom ? Romhalmaz tán s az enyészet városa ? Mik ezek az ormok ? Talán bástyák, melyek mögül levált szikladarabokkal bombázza a halál a völgynek életét ? Mik e kiálló, csupasz szirtek ? Talán a meghalt szépségnek fehérlő csontváza ?

Nem, nem temető ez a bizarr hegylánc, még kevésbé az enyészet trónja, hanem küzdőtér, ahol az élet küzd a halállal. Nézd a gyalogfenyű gyalogjáró hadát fönt a sötétlő ormon ; sorai lekötik a törmeléket; moha és áfonyacser- jécskék egymásba fogódzva másznak fölfelé ; selymes, bolyhos füvek beleeresztik gyököcskéiket a sziklarepedésekbe s igénytelen ágyat vetnek az életnek. Minden fényű- szál egy-egy zászló, melyet az élő, virágos, illatos termő-