Prohászka Ottokár: A Zászlónk diákkönyvtára 1. szám Iránytű a magyar diákok számára (Budapest, 1920)
34 Az élet nagy korszakában.* Elment fölöttünk a nyár, virágai elszáradtak, kalászos tenger helyén száraz tarló ijeszt. Szótlan lett a határ s ami szó van benne, nem édes az, hanem érdes ; fülemüle nem csattog a virágos berekben, csak szarkák karatyolnak a nyárfákon s az akácosban; a pacsirta nem szántja a halavány kékséget s helyette énekel, azaz hogy cirpel a szöcske s serceg a sarjúban, mintha ollókat sercegtetne egy láthatatlan s fáradhatlan köszörűs. Dísztelen lett a mező ; az aranykalászok mögül nem kacsint felénk a búzavirág égkék szeme; kopasz lett az ünneplő pipacs, izzó pártáját elvesztette s apró mákszemeiből nem kérünk a ropogós kalácsra. A napsugárnak is letört tüzes éle; későbben kel, korábban nyugszik le ; munkájának java részét elvégezte; attól hull már az akác sárguló levele, attól cukrosodik a szőlő, édesedik az alma s barnult meg a munkabíró parasztnak arca, nyaka és keze. De ha el is változott a határ, ha fordult is nagyot a föld, ha feszerőit kiadta a nap s színbe, zamatba, illatba, lángos lisztbe, fűszeres táperőbe fektette: a mi hevünk, szívünk heve le nem hült, a mi napsugaraink ki nem aludtak, a mi virágaink el nem hervadtak, a mi énekeink el nem hangzottak; nálunk egyre tavasz s nyár van egyben. Mi az élet tavaszában, az erőszerzés, a jellemképzás nyarában állunk ; mi az élet legfontosabb korszakát éljük s az iskolaév kezdetével e fontos korszaknak új váltójához értünk. No ha így van, akkor hát kész a programm: aki tavaszban áll, annak lelke friss legyen és harmatos, aki az * Veni Sancte napján.
