Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)

Az életszentség

AZ ÉLETSZENTSÉG

Amikor az Egyház fentebb leírt, óvatos és talán lassúnak tűnő mérlegelését látjuk, ezt kell megértenünk: amikor sor kerül egy boldoggá, majd szentté avatásra, akkor az Egyház nemcsak az illető személyről, hanem önmagáról is kimond valamit. Az egyedi emberi sorsban megragad egy olyan üzenetet, amely a hit világban való megélésének útjára mutat rá, s amely - jóllehet a konkrét történelmi-kulturális valóságok függvénye - kilép az adott korszak és valóság keretei közül, hogy így tegyen mindenki előtt tanúságot Krisztus örök életet adó igéiről (vö. Jn 6,68).

Szerény és tökéletlen írásunkkal mi is ezt a logoszt, ezt a szót és üzenetet keressük Mindszenty József életében. Amit kimondunk, nem feltétlenül abszolút érvényű és definitiv; sokkal inkább meghívás arra, hogy értő szívvel és érzékeny lélekkel közelítsünk egy olyan személyhez, aki mindvégig hűséges maradt hitéhez s szolgálatához az Egyházban (Fidelissimus Pastor).

AZ ÉLETSZENTSÉG AKTUALITÁSA

Ahogy fentebb láttuk, egy személy életszentségének a vizsgálata leginkább figyelmes és érzékeny „nyomkereséshez” hasonlít: kutatjuk Isten kegyelmének jeleit egy emberi sorsban. Nem elvont, természetfeletti tökéletességet kérünk számon az emberen, hanem sokkal inkább azt kérdezzük meg, törékenységében mennyire tudott megmutatkozni Isten kegyelme. Az életszentség tehát nem önerőből beteljesített hősiesség, hanem az élet lehető legteljesebb megnyitása az isteni kegyelem előtt, egyfajta Krisztus általi átjártság, az egzisztencia legutolsó szegletéig. „E tökéletesség elnyeréséért a hívők vessék latba a Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapott erőket, hogy az Ő nyomában járva és hozzá hasonlóvá válva, mindenben teljesítve az Atya akaratát, szívvel-lélekkel Isten dicsőségére és a felebarátok szolgálatára szenteljék magukat. Isten népének szentsége így hozza meg bőséges gyümölcseit, amint ezt az Egyház története oly sok szent élete által ragyogóan bizonyítja” (LG 40).

35