Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)

Az életszentség

Minden szent élet szüntelenül az Egyházhoz kapcsolódik: egyrészt az Egyház közvetíti az isteni kegyelmeket, nyújtja a jó példát, segíti a megvalósulást; ugyanakkor az életút végén ugyanez az Egyház „fogadja be” hagyományának hatalmas, egyetemes örökségébe mindazt a jót, amit az Istennek átadott élet gyümölcsként megtermett. Ily módon az adás és kapás, a befogadás és az ajándékozás nem szűnő közösségi dinamikájában áll minden egyes egyén személyes életszentsége. „Az Egyháztól kapja meg az életszentség példáját; ennek modelljét és forrását a legszentebb Szűz Máriában ismeri föl; fölismeri azok hiteles tanúságtételében, akik élik az életszentséget; fölfedezi a lelki hagyományban, valamint az előtte élt szentek hosszú sorában, akiket a liturgia a szentek naptárát követve ünnepel” (KEK 2030). Aki az Egyházban él, az valami módon szünet nélkül a szentek közösségében lakozik. Egy hatalmas vérkeringés tagja, amelyben ott él a sok kanonizált és névtelen szent: itt „az egyik életszentsége javára van a többieknek, mégpedig fokozottabban, mint ahogy egynek bűne ártani tudott a többieknek” (KEK 1475).

Jézus ugyanakkor komoly követelményt is támaszt, amely talán félelemmel tölt el minket: „Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,27). Ebből következik a hívő létezés alaptörvénye, miszerint: „A tökéletesség útja a kereszten át vezet. Nincs életszentség lemondás és lelki harc nélkül. A lelki fejlődés magával hozza az aszkézist és az önmegtagadást, melyek fokozatosan elvezetnek oda, hogy a lélek a boldogságok békéjében és örömében él” (KEK 2015). Azok a szentek, akik által az Egyház az evangélium üzenetét mutatja fel, szólaltatja meg irányunkban, egyben nagy kereszthordozók is.

A konkrét életek szentségének, kereszthordozásának útja, miként láttuk, mindig egy meghatározott történelmi kor, kulturális és társadalmi összefüggésrendszer keretében halad előre. Olyan adottság ez, amelytől nem tudunk elvonatkoztatni. Ezért hát minden egyes szent életének vannak olyan jellemzői, amelyek kontextusát tükrözik, s éppen ezért nem ezeket kell személyének megítélésekor a középpontba helyeznünk. Ezek a peremkörülmények elveszíthetik érvényüket, vagy éppenséggel újra aktuálissá válhatnak, ez azonban nem érintA SZENT ÉLETŰ BÍBOROS

36