Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)
Az életszentség
AZ ÉLETSZENTSÉG kell ugyanis folytatni a világban is: a püspökök, az uralkodók és a rendalapítók vállalkoznak erre.”12 Az életszentség fogalmára természetesen hatással volt a reformáció és az újkori tudományosság fejlődése. A középkor ugyanis az ókori vértanúakták még olykor szófukar és szikár leírásait átvezette a legendáriumoknak a csodák és fenséges misztikus valóságok csillámfényével bevont világába. Nagyon nagy hangsúlyt nyert az életszentség hordozójának a „másmilyensége”, a hétköznapi emberektől való eltérése. Egyénisége, személyiségének szükségszerűen, emberi valóságunkból adódóan fennálló árnyoldalai háttérbe szorultak, majd teljesen eltűntek, s a szentből már-már mennyei angyal lett, aki a legfennköltebb magaslatokon jár, meg sem érintve e világ nyomorától. Ha le is hajol a siralomvölgy földjéig, azért teszi, hogy égi kincseit osztogassa szét. Lépteit pedig rendkívüli események kísérik, teljes létezését a csoda és csodálatosság légköre lengi be. Ez a megközelítés bizonyos vallásos szempontból ugyan elfogadható, mégis kikerülhetetlenné tette az újkorban egyfelől a megalapozottabb tudományos megközelítést (a tények és adatok kutatása, a mind hitelesebb és helytállóbb életrajzok elkészítése), másfelől pedig azt a folyamatot, amely által a szent visszanyeri emberségét, „arcát”, s alakja kibontakozik az aranyló dicsfényből, így megvalósult „az elfordulás a »nagy«, a »hősiesség«, a »nemesség« eszményétől, s felemelkedett a dicsfény nélküli életszentség, amelynek fénye mégis mélységesen megérinti az embert. (...) Míg napjainkban a legenda egy (nem éppen gyakori) költői kifejezési formává lett (N. Lesskow, S. Lagerlöf, W. Bergengruen, G. v. le Fort), addig olyan könyvek születnek a szentekről, amelyek egyesítik az életrajzi pontosságot (a modern pszichológia minden eszközével végbevitt »mítosztalanításig« és »leleplezésig«) az adott szent által képviselt üzenet nem kevésbé pontos és radikális teológiai értelmezésével, a hívő önértelmezés minden alapkérdése számára”.13 Ezzel a megfogalmazással Splett tulajdonképpen azt a célt írja körül, amelyre a jelen 12 Uo. 13 Uo. col. 604. 25
