Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)

Az életszentség

napig a leginkább kiemelkedő, mivel „bennük megtalálható annak a szeretetnek evidenciája, melynek nincs szüksége hosszas érvelésre a meggyőzéshez, mert arról beszél, amit mindegyikünk teljesen igaznak tart és már régóta keresett. Végül a vértanú nagy hívő bizalmat támaszt bennünk, mert olyasmit mond, amit már befogadtunk, és olyasmit mutat meg, amit mi is, ha volna hozzá erőnk, szívesen megtennénk”.9 Az ő életük a legelkötelezettebb evangéliumi zarándoklás, keresztút, haláluk pedig születés - ezért is nevezi a régi egyházi hagyomány dies natalis-nak (születésnap) a vértanúság napját, s köti ehhez a dátumhoz a mártírok tiszteletét. „A vértanú olyannyira úgy jelenik meg, mint maga a beteljesült keresztény, hogy utólag visszatekintve az összes apostolt és egyházalapítót (az első püspököket) egyaránt vértanúnak tekintik (még ha - mint János - csodálatosan meg is menekültek).”10 Ez az ősi látásmód tükröződik a pápa temetésekor megfigyelhető szokásban: Róma elhunyt püspökét kivétel nélkül mindig piros miseruhában helyezik örök nyugalomra, ami a vértanúság szimbóluma (jóllehet az utóbbi századokban Péter egyetlen utóda sem lett „formálisan” vértanú).

Mindemellett már az első századokban is tudunk olyanokról, akik bár komoly szenvedéseket vállaltak a hitért, végül mégsem haltak meg az üldözésben. Ők voltak a hitvallók (confessores), akiknek Krisztuskövetői példáját soha nem tekintették alacsonyabb rendűnek a vértanúkénál. Az első, véres századok múltával közéjük sorolódtak azután azok, akik „vértelen vértanúságként élték meg a kompromisszumoktól mentes, konzekvens keresztény életet”.11 Ilyenek voltak az aszkéták (később szerzetesek), szüzek, özvegyek, de akár házas emberek is. „Hogyha a vértanú véres, halálos ellentmondásban állt a világgal, akkor a hitvalló szintén ellentétben áll »világias« környezetével.” Ennek nem csak a fuga mundi, a remeték által gyakorolt világból kivonulás vagy pedig a szigorú aszkézis lehetett az útja. „Ugyanezt a küzdelmet

A SZENT ÉLETŰ BÍBOROS

9 II. János Pál, Fides et ratio, SzIT, Budapest, 1999, nr. 32.

10 Splett, i.m. col. 600.

11 Vő. uo. col. 601.

24