Török Csaba: A szent életű bíboros (Budapest, 2016)
A vértanúság kohójában
mutat, hogy a bíboros csak a kirakatper után mintegy két-három hét múlva nyerte vissza szellemi képességeinek teljes használatát.”323 Az államhatalom valószínűleg tartott bármiféle „gyors természetes haláltól”, s halálos ítéletet sem akart hirdetni, mert a bíboros ügyével - a Szovjetunió és szövetségesei tiltakozása ellenére - az ENSZ közgyűlése is foglalkozott.324 Szeptember 27-ig tartózkodott itt, s ez idő alatt édesanyja háromszor is meglátogathatta (ME 346-348).325 Ezekre az alkalmakra a bíboros később érezhető elérzékenyültséggel emlékezett vissza. Mindegyik beszélgetés tengelyét az imádság alkotta: „Édes fiam, nagy a te családod, amely mindenfelé imádkozik érted.” Az anya imája hozta el a fiúhoz az egész egyházi közösség imádságát - ez volt a börtönben raboskodó főpásztor számára a legértékesebb vigasztalás, a legfontosabb erőforrás. Az anyjától tanult, „kapott” rózsafüzér imádság, a szenteléstől kezdve bemutatott szentmisék, az Egyház közösségének imával kifejezésre juttatott közelsége és egysége adta meg neki, s adja meg ma is minden hívőnek a tudatot: soha nem vagyunk egyedül, imáinkkal ég és föld egyesül. A látogatások engedélyezése és a rabkórházi közeg a „kegyes kormány” képét volt hivatott erősíteni - ezzel együtt: „A fogház nem volt könnyű hely, tudták ők a foglyokat fegyházi elbánásban részesíteni itt is. Mint minden börtönintézményt, a bolsevisták ezt is kegyetlenül vezették” (ME 341). A rossz bánásmód része volt a tudatos túlzsúfolás, a zaklatás, a lehallgatás, a durvaság, a fűtés hiánya, a fertőzések és paraziták, a szellőztetés megtagadása, az éhség, a séták kiszámíthatatlansága. .. vagyis olyan dolgok, amelyek egyszerű emberi jóindulattal kezelhetők lettek volna, ám az emberi aljasság büntetéskiegészítésként A SZENT ÉLETŰ BÍBOROS 323 VJ 127. 324 Vö. KH 67. 325 Az első látogatásról részletesen beszámol: VJ 128-131 - „Teljesen a régi. (...) A kedélye is jó. Mindenre és mindenkire emlékezett. Hála Isten, testileg is, szellemileg is egészséges szegény fiam. Nem is tudom megmondani, mennyire örültem, hogy életben találtam” (VJ 131). Ezzel együtt ott az aggodalom, a gond: „Azt sem tudom, hogy mire gondoljak, hogy mi is történik vele... (...) Talán csak azért tudok valahogy létezni, hogy értem is imádkoznak” - írta március 3-án New Yorkba (VJ 138). 182