Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)
Versengés Szent Péter trónja körül
A csendesebb délutánok hűvösében, akár a folyosók mélyein a távolból idesereglett külhoni vendégek között mindenféléről szó esett, leginkább mégis az elhagyott otthonról talán. Tudták, hogy országuk értéke és rendjének szilárdsága leginkább az egyetemes egyház változó helyzetével együtt módosul. Látták: a pápák és a császárok küzdelmeinek gyújtópontjában mégis „a hatalommegosztás” szándéka áll - Róma birtoklása vagy éppen birtokjoga. A második lateráni zsinat (1139) II. Anakletus halálával és IV. Viktor lemondatásával „az ellenpápáktól való megszabadulást” ünnepelte, a diadalmas II. Ince pápa maradéktalanul elégedett. „Tudjátok meg, hogy Róma a világ feje!” - kiáltja a szkizma [egyházszakadás] ördögének szorításából szabadult bíborosok és püspökök fórumán. Szent Péter utódainak ingatag hatalmát a keresztény Európa országaiban ugyan még a wormsi szerződést ünneplő előző zsinat deklarálta (1122) - a pápák fenségét uralkodók és népek felett. De a világi urak nehezen fogadják ezt a gondolatot, még nehezebben a megvalósítás kísérleteit. A pápákat csupán a Német-római Birodalom első püspökének tartották volna - de „a hatalomszűkítés” ellen több pápa tiltakozott. II. Paschalis (1099-1118) a századelőn egyházát már a legszívesebben a hit erősítésére ösztönözte, a politikában való részvételre alig. Inkább a vallásos élet szolgálatára sarkallta például a szerzetes- rendeket. Az uralkodók így az egyház szellemi fensőségének reményében mondanak le az invesztitúrajogról, és már-már azt hihetnénk, hogy Yves de Chartres (1040 k.-lll6) álma „a trón és az oltár harmóniájáról” beteljesedik. De mindkét oldalon erősen tevékenyek a felülkerekedésre vágyó „ellenerők”. A világiak - ha már a „magánegyházak” fenntartásában jelentős részük van - nehezen mondanának le az egyházi kinevezési jogról, az egyháziak még nehezebben adnák fel a maguk általános és „helyi” gregorianizmusát. A második lateráni zsinat így ismét a székeskáptalanok kanonoki kollégiumainak kezébe adja a püspökválasztások jogát, bár határozata a Dictatus papae keménységénél szelídebb. De ennél is pontosabban határozza meg „a lelki és egyházi dolgokkal (tisztségek, javak stb.) való kereskedés és nyerészkedés” tilalmait Az itt hozott „második törvényt” vallották a század főpapjai: „Aki valamely javadalmat vagy elöljáróságot, vagy dékáni tisztet, vagy valamilyen egy55
