Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)
A bölcsesség forrásánál
L ukács „az első ismert magyar párizsi diák...” - írta 1938-ban Gábriel Asztrik, a „sapientiae fons” vizéből kortyolgató előd jelenlétének ottani idejét csak hozzávetőlegesen határozva meg. Azóta sejtjük, a laoni dómiskolában és talán a Szajna-parti hasonlókban megfordulhattak korábban hosszabb-rövidebb időre a távoli Duna mellől jeltelen elődei. „Becket Tamás párizsi tanulmányait az életrajzírók 1141 előttre teszik, amikor is Theobald canterburyi érsek klerikusa lett Lukács tanulmányi idejének terminus post quemje Girardus Puella párizsi tanításának kezdetétől (1150), terminus ante quemje pedig egri érsekké választásából (1156) adódik...” - pontosított Györffy György 1979-ben, nem említve a két angol, a tanár és a diák párizsi tartózkodásának kronológiai forrásait. Az 1933-as Katolikus Lexikon az érsekről szóló cikkben kevés dátumot közölt, az 1993-as határozottan állítja, hogy: „1150-56: a párizsi egyetemen tanult, Becket Szt Tamás iskolatársa volt...” A közös tanulmányi időt Nemeskürty István 1994-ben, egy egyháztörténeti konferencián tényként említette, a Korai magyar történeti lexikon feltételesen közli még a „párizsi évek” időpontjait is. Korábban mások tartózkodóbban bántak az évszámokkal, a közös tanulmányi időt pedig egyáltalán nem emlegetik, így erről nemcsak ellentmondóak, de módfelett hiányosak is a forrásaink. Az egyetlen „személyes emlékező”, a kelta származású kedves angol egyházfi, Gualtems Mapes (1140-1209 k.) remek életrajzát „a pannó- niai Lukácsról” először Marczali Henrik adta közre nálunk az Árpádkori emlékek a külföldön című sorozatában, örömmel mutatva be a felfedezést, mely szerint az emlékező és hőse az angol magiszter, Gerardus Puella párizsi iskolájában együtt tanult „Ezt a derék és tudós férfiút Párizsban, Puella mester iskolájában ismertem meg. Asztalát megosztotta a szegényekkel úgy, hogy azok meghívott vendégeknek, nem pedig alamizsna-kéregetőknek látszottak. Az Úr őt a magyar király, meg a klérus és a nép útján az esztergomi érsekségre hívta meg...” - emlékezett Mapes a De nugis curialium (Az udvaroncok bohóságairól) című, színesen csipkelődő krónikatöredékeiben Lukácsról, a párizsi évek egyetlen hiteles szemtanújaként Később már ő is csak „hallomásból” kerekíti egésszé hőse „Párizs utáni” történetét Az eleven stílusú portréban színes egyéniséget formált a krónikás, arról is árulkodón, hogy társa bőkezűen vidám és 21
