Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)

Séta "a szentisváni kiváltság" terelőútjain

„a király és a pápaság harcát, az Európa hatalmasságaival való daco- lás” furfangjait találja meg, erősen elbizonytalanodunk. A „sakkjáték” (Milánó ostromának segítése, majd megtagadása, IV. Viktor elfogadása a párái zsinaton, majd III. Sándor pápa követeinek fogadása Spalatóban, a döntés halogatása Barbarossa Frigyes követjárásai idején stb.) és ebben Lukács érsek közreműködése aligha a pápai székkel folytatott látványos huzakodásként, még kevésbé „a nagyobb engedményekért vívott harcként” értelmezhető. Egy „apostoli királynak” efféle praktikákra szüksége aligha lehetett, hiszen kezében a mérlegelés és döntés szuverén joga. Az említett váratlan módosulások indítékai inkább éppen az önállóság igényének megfontolt keresésében lelhetők a két legnagyobb világi hatalom telhetetlen ábrándjai között, a remélt szuverenitáshoz pedig erkölcsi támaszt valóban csak a pápaság szellemi ereje adhatott A „lépések időszerűségét” a magyar király és érseke minden bizonnyal a várható következmények közös és alapos felmérései után ismerte fel. Az pedig, hogy végtére „jól választottak”, bebizonyosodik majd a pápa és a császár békekötéseinél, amikor III. Béla király követei a helyszínen tüsténkedtek, és tanúi lettek a velencei Szent Márk-székesegyházban a megviselt Barbarossa Frigyes térdhajtásának a győzelmes III. Sándor pápa előtt Azt is látják ugyanitt, amikor ősellenségét a nem kevésbé meggyötört egyházfő felsegíti és a meghatottságtól köny- nyezve átöleli (1177. augusztus 1.). A részvétel jogát II. Géza király és Lukács érsek „politikája” alapozta meg.

Az, hogy ebben a hosszú háborúban a magyarság nem vett részt tevőlegesen, de követei ott buzgólkodnak a birodalmi gyűléseken és a békekötések körül, valóban történelmünk csendesebben ragyogó lapjaira tartozik, bár inkább „aktív tartózkodásnak” nevezném „dacolás” helyett. Noha még feltűnik olykor, a II. Géza lemondása körüli vitát Marczali Henrik bölcs összefoglalása régen lezárta már: „Midőn III. Sándor II. Géza elismerését kereste..., teljesen megerősítette a magyar királyok jogkörét..., mindent elkövetett, hogy a magyar királyt czéljai felől megnyugtassa és részére nyerje. Megengedte, hogy birodalma érsekeinek ő adja át a palliumot és megerősítette a magyar királyok azon privilégiumát, hogy országuk papsága csak hozzájárulásukkal érintkezzék a pápával...”

így II. Géza király inkább az invesztitúra néhány más, a magyar egyházra és a királyságra egyaránt kedvezőbb gregoriánus követel133