Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora (Budapest, 2003)
Séta "a szentisváni kiváltság" terelőútjain
ményét teljesíthette mégis, hiszen a közösen igényelt békés kapcsolattartás egyértelműen feltételez mindkét fél részéről engedményeket. Feltűnhetne az is, miről nem szólhatott a csupán áttételesen ismert lemondó nyilatkozat Az alapítások, az önálló egyházi választás kérdéskörét például egyetlen értékelő sem emlegeti. Hasonló értelemben foglalta össze az llól-ben itt járt pápai legátusok tárgyalásának eredményeit Hermann Egyed is: „a király ünnepélyesen lemondott a főpapok letételéről - írta -, és az egyházi hagyatékok kezelését is átengedte az egyháziaknak...” Valljuk meg, a korábbi gyakorlat után nem kicsiny eredmény ez. Egyben bizonyos az is, hogy „fennmaradó jogaival” II. Géza király példásan élt Kánoni értelemben már lemondása előtt is „keresztény uralkodó” volt, ezért sem „állította helyre az államalapító király apostoli jogát...”, mint tettei és Burchard jegyző véleménye alapján kísérletében Győiy János feltételezte előbb. Jó véleményben még a Bonfinit követő, de már lutheránus történetíró és prédikátor, Heltai Gáspár sem szűkölködik „a XTV. magyari király Geyza” bölcsességét, méltóságát és nemes erényeit illetőn: „igen jó erkölcsű vala - írta a Krónika a magyarok dolgairól (1575) oly kedves lapjain -, .. .jó tanácsokat választa magának és a püspe- keknek és az egyéb uraknak híre nélkül semmit nem cselekszik vala, és minden nehéz dolgokban utánnok supplikál vala, hogy el ne hadnák az országnak szükségiben... Az marhájának feléből testá- mentumot tőn az ő fiainak, a feléből az egyházaknak hagya, és szent dolgokra rendele. És a nyomorult szegényeinek is hagya...” Kevés „magyari királyról” formált ennyire tiszteletteljesen kedvező képet a kolozsvári szász lutheránusok lelkészéből nyomdásszá és magyar íróvá érett, végül már antitrinitárius (szentháromságtagadó) egykori krónikás, aki bizonyára nemcsak Bonfini művét forgathatta, hanem annak forrását, Thuróczy János munkáját ugyanígy. Mindhármuk véleménye erősen egybevág. A lovagkirály „halálából mindenki veszélyt jósolt a hazára...” Horváth Mihály tudósítása szerint Ha így történt, keveset tévedhettek a jóslatok, hiszen fia, az ötesztendős korában már egyszer „társuralkodónak” koronázott, majd atyja váratlan halála után sebtében trónra ültetett III. István király (1162-1172) egy befejezetlen évtizedig tartó regnumáról II. Gézához illő tanulságok kevésbé ébrednek krónikásaiban. Mentségére ártatlanságát és védtelenségét emlegetik, a 134
