Szelestei N. László (szerk.): Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról (Budapest, 1989)
Tarnai Andor: A Halotti Beszéd retorikája
A Halotti Beszéd retorikája Tárnái Andor Meglehet, hogy a szakemberekben vegyes érzelmeket keltett dolgozatom címe, mert hiszen a Halotti Beszéd retorikájáról éppen eleget írtak az utóbbi évtizedekben, s emiatt az a gyanú támadhat, hogy ugyan mi újat hallhatnak majd a következőkben; gyanakvásukat még csak erősítheti, hogy olyan szövegről lesz szó, amely több mint 200 éve élénken és szakadatlanul foglalkoztatja ugyan a magyar tudományt, de a megoldatlan kérdések mégsem látszanak fogyni körülötte, sőt a szöveg viszonylagos elszigeteltsége miatt nem egy közülük eleve megoldhatatlannak látszik. Azt hiszem azonban, mégis kísérletet lehet tenni néhány újdonságnak látszó aoalék elmondására: úgy látom ugyanis, hogy a Halotti Beszéd szövegéhez filológiailag is akad hozzátenni való; és mivel éppen a magától értetődő és mindennapi az, ami tapasztalat szerint leginkább el szokta kerülni a kutatók figyelmét, egy ilyen tényezőre szeretném felhívni a figyelmet. Elöljáróban azt hangsúlyozom még, hogy a Halotti Beszédet végig irodalomtörténeti szempontból tárgyalom, és lényegében azt a hagyományt folytatom, ami Horváth Jánosig követhető nyomon; azt, amit ő, szokott szerénységével, jórészt Négyesy Lászlónak tulajdonít. A szakirodalomban ugyanis az utóbbi 50 esztendőben mindenki Hor- váthra nyúlt vissza: az ő érdeme annak leszögezése, hogy a Halotti Beszéd valóban szónoki beszéd, mégpedig "szabad, kivonatos tolmácsolása egy latin sermo-nak", amely akár "más, rokon tartalmú szöveggel is felcserélhető: egy temetési beszéd a sok közül", s emiatt "nem is kellett szó szerint úgy elmondani, amint le van írva"; eredetileg "nem írásmű" volt és "sokszor elmondták (több-kevesebb alkalmi változatban), míg valaki így, amint ránk maradt, írásban rögzítette meg." Mint szöveg, a magyar nyelv irodalmivá emelésének azt az előkészítő "folyamatát" kép39
