Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
II. Tanáraink
Takács József P. Nagy Sándor Arisztid OFM (1899-1968) Most lesz hamarosan 60 éve, hogy egy bo- rongós szeptember eleji délutánon az esztergomi ferences gimnázium egyik tantermében egy fiatalosan mozgó, mosolygós, határozottan intézkedő szerzetes 43 félénken viselkedő legénykének az ülésrendjét iparkodott kijelölni. Két emlék ötlik fel bennem, amikor ezt magamban felidézem. Az egyik az, hogy akkor láttam életemben először olyan embert, akinek Arisztid volt a neve. Hisz addigi életem során a környezetemben ilyen név nem fordult elő. Aztán meglepett az a mosolygósán is határozott viselkedés, ahogy a szülőket igen udvariasan felkérte, hogy búcsúzzanak el tőlünk, mert csak így tudja majd a 43 könnyező, szipogó kisfiú között a kívánatos osztályrendet kialakítani. Erre a szülők is könnyeztek. Hát ezért lett az időjárás mellett a hangulat is „borongós”. Ez a fiatal barát volt P. Nagy Sándor Arisztid, akkor még csak 34 éves, aki azután osztályfőnökünk lett, majd az elkövetkező hét éven keresztül tanárunk, legfőbb nevelőnk, gondviselőnk, s akinek az Arisztid nevét tán mindenki elfelejthette, mert mindig Rektor atyaként szólítottuk... Az esztergomi gimnázium és intézet létesítésének szükségessége a rendtagok nagy részének lelkében mintegy dédelgetett gondolat a 20-as évek során újra és újra felmerült. Ebben sok társa is volt Rektor atyának. A megvalósítás hatalmas munkájának döntő része azonban az ő vállaira nehezedett. Ferences lelkesedéssel, jövőbe vetett hittel, mindent átgondolva, a lehetséges — Renden belüli és kívüli — kapcsolatokat kihasználva, hatalmas munkaerejét ennek a gondolatnak megvalósításába állította. Emyedhetetlen szorgalommal végezte az éppen aktuális napi feladatokat: az intézet vezetését, az építést, a szervezést, s közben gondolatai már a jövőt fürkészték, s a továbbfejlesztés érdekében agitált, szerzett híveket, vagy legalább is kívánt ilyeneket toborozni, még akkor is, amikor közönnyel, meg nem értéssel, sőt néha gáncsoskodással is találkozott. Egy-egy elejtett szavából ezt lehetett kiérezni, amikor felsős korunkban az intézet jövőjéről beszélt. Lelkesedése azonban soha egy pillanatra sem torpant meg; az intézet számára egy olyan gondolatot 82
