Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)

II. Tanáraink

figyelmeztetést nem kaptam, elismerést azonban írásban többször is. Én tehát töretlenül „in gratia et communione” — ahogy ezt a római Szentszék kifejezi — kegyében és egységében vagyok fejével, XII. Pius pápával. A hazai megyés főpásztorok eddig igen sokszor és szívesen hívtak főpapi munkájukhoz segítségül, mert tudták, hogy izzó beszédeimmel töretlenül hirdetem az Evangéliumot és a nemes hazaszeretetei. Ezen az alapon mondom tehát és ismétlem, hogy a T.N.B. fölöttem mondandó ítélete nem lesz ítélet, hanem konfesszió, hittevés, vallomás mindazok felé, akik idefigyelnek. Ez ítélettel megvallja a T.N.B., hogy a fiatal magyar demokrácia tud-e és akar-e Istennel, Jézussal és az Egyházzal együttműködni'?! Avagy nem tud és nem akar Istennel, Jézussal és az Egyházzal együtthaladni és együtt dolgozni'?!

Felkérem a Tisztelt Népbíróságot, hogy tegye meg a konfessziót! Ha akar és tud együtt dolgozni Istennel, Jézussal és az Egyházzal, akkor teljes és maradéktalan felmentést adjon nekem, és haladéktalanul engedjen egyéves börtön és gátlás után visszatérni oltáromhoz és az Evangélium igéjéhez! Ha pedig nem akar, nem tud Istennel, Jézussal és az Egyházzal együtthaladni, és együtt dolgozni, ám akkor ítéljen el! De az elítélésnél csak azt kötöm ki, hogy az ítélet mérve méltó legyen Krisztushoz, aki elvet. Krisztushoz méltó ítélet pedig a keresztfa, a Golgota-halál.

Felmentés esetén sietek vissza oltáromhoz, hogy áldást kéijek, imát mondjak a vergődő és űj utak előtt álló édes hazámért. Elítélés esetén szívesen hozom meg a további szenvedés áldozatát, ha kell, élet-halál áldozatot.

Uraim! — Engem az egyéves börtön megtanított szenvedni, de félni nem! Csak az lesz majd az utolsó kérésem, hogy mégegyszer felemelhessem áldásra felkent kezemet, s főpapi áldást hintsek szerencsétlen nemzetemre! De elvárom, hogy áldásomat az irányított sajtó nem fogja „nagy botránynak” bélyegezni, mert a fasiszta püspök megáldotta az összegyűlt fasisztákat.

ítéletre hát, T.N.B.! — Nekem mindegy, akár főpapi omátusban, diadalszekéren robogok az örökkévalóság küszöbe felé, akár pedig elítéltként, kényszermunkát végezve, nyikorgó talicskát tolva közeledek oda, mert ez egyben egészen biztos vagyok, hogy ott, az örökkévalóság küszöbén vár az én Istenem és Jézusom, ki a földön szóval, szenvedéssel meghirdetett evangéliumáért adja nekem a fényes felmentést és az örökkévalóság koronáját.

Budapest, 1946. április 10-én

81