Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
I. Történeti áttekintés
szövegminták alapján akár anyanyelven is elhangozhassanak a prédikációk. Másrészt igyekszik közelhozni mind a prédikáló papsághoz, mind a hívekhez a keleti és nyugati egyházban egyaránt régóta elterjedt, s nálunk is nagy hagyományokkal rendelkező Szűz Mária-kultuszt. Ugyanakkor nemcsak e téma, hanem a műfaj is a középkori Európa szellemi vérkeringéséhez kapcsolta Pelbártot és művét. Hiszen ekkorra a pap mint Isten igéjének hirdetője, elsőrendű fontosságű személy a keresztény közösségben, megkülönböztetett tisztelet jár neki, de a vele szemben támasztott erkölcsi követelmények is magasak. S ahogy az egyes prédikációelméletek kikötötték, hogy például halálos bűn állapotában ne lépjen pap a szószékre, úgy növekedett meg az a prédikátori felelősség is, hogy mit lehet és mit nem szabad elmondani bizonyos összetételű gyülekezet előtt. Előfordult ugyanis — egy XV. századi megjegyzés szerint —, hogy a hallgatóság „leszólta” a papot, ha nem úgy beszélt, ahogy elvárták tőle. Sőt, egyes gőgösök még azt is a szemére vetették, hogy ők is tudják vagy elolvashatják mindazt, amit a pap a templomban mond. A középkorban ugyanis háromféle beszédtípust különböztettek meg: 1. A „köznépnek” szólót, amely a vasárnapi evangéliumot betű szerint, „ad litteram” magyarázta; 2. A már bizonyos előismeretet igénylő beszédeket, amelyek a Biblia egy-egy mondatát fejtegették; 3. és a legműveltebbeknek szóló, úgynevezett „subtilis narratió”-kát. Nagy felelősséget jelentett tehát, hogy mikor melyik beszédtípushoz fordult a prédikáló pap. A választás megkönnyítésére jelentek meg Európa-szerte — főként az egyes egyetemek teológiai fakultásai révén — a különböző beszédgyűjtemények. Ezek magyarországi terjesztői — csakúgy, mint máshol — elsősorban a kolduló rendek hitszónokai voltak. Az első hazai prédikációskönyv, amelyet Temesvári Pelbárt is ismerhetett, a XIV. század első negyedéből származó, úgynevezett „Pécsi egyetemi beszédgyűjtemény” lehetett. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb beszédgyűjteménye az obszerváns ferences Temesvári Pelbárt nevéhez fűződik. A „Stellarium” befejezésének időpontjában ő a budai rendház lektora, s ebbéli minőségében teológiát tanít fiatalabb rendtársainak. Adatunk van arról is, hogy vele egyidőben, 1483 és 1485 között az esztergomi rendházban egy bizonyos Szentmiklósi Mihály (Michael de Sancto Nicolao) szintén rendszeres teológiai oktatással foglalkozott. Ezen tények ismeretében többé már nem feltételezés, hogy Magyarországon megindult a rendszeres iskolai oktatás — persze rendi kereteken belül —, melynek célja az alapvető teológiai ismeretek átadásán túl főként prédikátorok és gyóntatok képzése volt. Tehát a „Stellarium” megírása egyaránt válasz a renden belüli tanítási igényekre, illetve a renden kívüli, a társadalomban megfogalmazódó szükségletekre is. E vélekedésünket támasztja alá, hogy alig hat év múlva, 1489-ben Pelbárt belefog második prédikációgyűjteményének: a „Pomerium”-nak („Gyümölcsöskert”) megírásába. Tíz hosszú esztendeig dolgozott nagyszabású, háromkötetes munkáján, amelynek címéhez a következő magyarázatot fűzte az első kötet nyitófejezetében: „... miképpen a gyümölcsösben különböző nemű termő fák, gyümölcsök és virágok vannak, úgy ebben a munkában is mindennemű és sokféle prédikációk, a tudománynak 59
