Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
I. Történeti áttekintés
Müller László Iskolánk névadója: Temesvári Pelbárt (1435?-1504. január 22.) Nemrég elém került egy levél a tanári szoba asztalán, s rajta e talányos rövidítésű címzés: „Temesvári P. Ferences Gimnázium, Esztergom”. Az évfordulóra készülő hangulatban másoknak is feltűnt a levél. Hallottam, hogy érkezett már „Temesvári Pál” címzésű is... Sokak számára ismeretlen tehát ezen ódon hangzásé név viselője. Ha az „idegenből” levelező elvéti a címzést, bocsánatos tájékozatlanság. Ám mi, az itt tanító, tanuló kései utódok vajon tudjuk-e, ki volt ő, akinek a nevét nem tévesztjük el. A jó félezer évvel ezelőtti időpontot jelentő születési évszám mögött ott a kérdőjel, mint ahogy bennünk is ott lehet a bizonytalanság, ha válaszolni akarunk a föltett kérdésre. Hiszen a Temesvári Pelbártról ránk maradt töredékes adatok (néhány évszám, helységnév), a latin nyelvű munkák mára nehezen adhatnak hírt az emberről, a szerzetesről, a tudós tanítóról, a híres szónokról. Származásáról, családjáról, szülőhelyéről semmi bizonyosat nem tudunk. A középkori névadási gyakorlat ugyanis mindig a szülőhelyet vagy a közelében fekvő nagyobb várost jelöli meg — innen a Temesvári név. Keresztneve állítólag Paulus (Pál) volt, s rendi neveként használta a Pelbartus-t; apját Ladislaus-nak (László) hívták. Első pontosabb adatunk 1458-ból való, Krakkóból, ahol már ferences szerzetesként, a „Pelbartus Ladislai de Temeswar” néven az egyetem diákja. 1463-ban huszonnégy társa közül ötödikként szerezte meg a borostyánkoszorús (Baccalaureatusi) fokozatot. Tanulmányai befejeztével hosszú időre eltűnik az utókor szemei elől; majd húsz esztendőn keresztül semmiféle adat nem maradt utána. Csupán az 1481 és 1483 között megírt első művének bevezetőjéből következtethetünk arra, hogy őt is elérte az 1479- 1481 között dúló pestisjárvány. A végveszélybe került beteg Szűz Máriához fohászkodó buzgó imádságainak köszönhetően azonban megmenekült. Az isteni kegyelem csodáját önmagán megtapasztaló nagytudományú szerzetes ekkor úgy véli, hogy hálaadása jeléül nyilvánosan kell sáfárkodnia a rábízott talentumokkal, és „A Boldogságos Szűz Mária Csillagkoszorúja” (Stellarium coronae benedictae Mariae Virginis) címmel tizenkét kötetes beszédgyűjteményt ír. A „Stellarium” nem kész beszédeket, hanem „csupán” beszédmintákat tartalmaz. A szerző célja egyrészt gyakorlati: a középkori „Ars praedicandi” műfajának e viszonylag kései, ám annál gazdagabb alkotásával segíteni kívánja a ferences papságot, hogy a latin 58
