Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)

IV. 60 éve alapították a Ferences gimnáziumot

kamaszkorunkra, elmondhatjuk, hogy a szegények közé minden érzékenylelkű kamasz odatartozik.

Minden időre szóló parancsa Üdvözítőnknek, aki — mielőtt végleg eltűnt volna apostolai szeme elől — ezt mondta nekik: Euntes ergo docete omnes gentes...! Menjetek tehát, és tanítsatok minden népet! Tanítsatok! Mert a hitben van valami tanítható mozzanat! Az nem csupán gyorsan ellobbanó érzelem, futó mámor vagy görcsös akarás, hanem van benne tanulható, értelmileg meglátható, belátható, megszerezhető mozzanat. Van, amit igenis tanítani kell és lehet, amit megtanulni lehet és kell. Egy katolikus iskola lényegénél fogva képviseli ezt az intellektuális szempontot a hitben, és ezt tette hatvan éven keresztül az Alma Mater. Különös, hogy az ilyen hétköznapi, magától értetődő, egyszerű dolgoknak van a legnagyobb súlya az életünkben, amire föl se figyelünk talán konkrét hétköznapjainkban.

Egy iskola életében a hatvan esztendő nem túl sok. De a Ferences Gimnázium hatvan évéből 45 igenis ellenséges környezetben folyt le, üldöztetések közepette. Ezen túlságosan ezen nem lehet csodálkoznunk, hiszen ugyanez volt a sorsa egyházunknak, édes hazánknak is. A megélt időszakban — ahogy nemzetünk és a római katolikus egyház is —, meg tudott maradni hihetetlen erőfeszítések és áldozatok árán. És lett a kor kitaszítottjainak, a meggyőződésük miatt megbélyegzetteknek menedéke, egyetlen lehetősége a középiskolai végzettség megszerzésére.

Az elmúlt időszakban rendszerváltásnak is szoktuk mondani. Azok, akik valamelyest elősegítették az események lezajlását, szívesen tulajdonítanak maguknak érdemeket, és előfordul, hogy vádolják a keresztényeket, hogy hol voltak ők a rendszerváltásnál. Miért nem emelték föl a fejüket? A válasz nagyon egyszerű. Azért, mert a legmélyebben voltak megalázva, a legjobban letiporva, a legtávolabb a nyilvánosság eszközeitől és színtereitől. De amikor a hatvanas évek elején a hatalom megelégedetten szemlélte művét, ezt az elhallgattatott és lepusztított országot, akkor kereste, hol van még ellensége. Megállapították az illetékesek, hogy egyetlen szervezett ellensége van. Ez pedig a katolikus egyház. Nem azért, mert lázadozik, nem azért, mert merényleteket készít elő, nem azért, mert fölkelést szít, hanem azért, mert egyszerűen van. Létében van az ereje és az ellenállása. És ahogy a katolikus egyház, ugyanúgy ez az iskola is létezése által, visszaszorított, korlátozott, fejlődésétől megfosztott állapotában is, lobogó fáklya volt az éjszakában. Azt hirdette, hogy van másfajta gondolkodás, lehetséges másféle életvitel, mint amit a hatalom diktál. Hirdette azt, hogy a tudás nem ellentétes a hittel, hogy lehet élni a krisztusi mérce szerint önzetlenségben, és hogy a hazaszeretet nem bűn, hanem erény. És hogy a kereszténység nem ellensége a testnek, hanem azt szeretné megregulázni és az erény szolgálatába állítani. És nem utolsó sorban hirdette ez az iskola egy elanyagiasodott és csak az anyagi értéket elismerő világban, hogy létezik a boldogságnak az a lehetősége is, amelyet Szent Ferenc mutatott meg.

Azt mondtam az elején, hogy rosszkor alapították meg ezt a gimnáziumot. Összegezésül mégis azt kell mondanom, hogy jókor, a legjobbkor, mert egyedülálló, különleges lehetőséget kapott és használt ki egy lehetetlen, elembertelenedett korban.

195