Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
III. A mindennapok szépsége
Egy négy évvel ezelőtti érzés vagy tudat is mélyen belém vésődött: édesanyám féltése, amellyel hazulról elengedett. Ki tudja, ő izgult-e jobban miattam, vagy én sírtam többet az otthoniak után... Édesapám persze nem féltett annyira. Van-e olyan család, ahonnan nem így indult útjára a kisdiák? Úgy látom, a helyzet a nebulókkal nem változott: az elsősök épp olyan hihetetlen kíváncsisággal vonulnak be most, mint én is valaha. Volt min csodálkozni: az első estéken még eltévedtem a nyolcvanas háló ágyrengetegében; az ebédlőben sziszegve kergettek el a másodikosok, amikor a saját helyemet nem találtam. Ordíthattam és toporzékolhattam, az ebédlő ricsajában az emberszívekbe föl nem hatolt. Máshová talán igen. Lassan eligazodtam. S az élet amúgy is olyan egyszerű, ha nem bonyolítom: elég volt az iskolapadnál ülni és ütemes lábmozdulatokat végezni, azaz nagy-nagy buzgalommal pedálozni, s a többi ment magától. Lassan fölcseperedve valami mégis megváltozott — a világ vált bonyolulttá, vagy én magam? — még szerencse, hogy addigra volt mibe vagy inkább kibe kapaszkodnom. Osztálytársaimmal támogattuk egymást — vagy inkább lökdöstük — vak vezetett világtalant. Nem voltunk mindig elég érettek, hogy támaszkodjunk a felénk nyújtott kézre. Pedig valóban: ebben a ránk telepedett ködben, amiben akkoriban már csapatosan törtettünk, megvolt a világosság ígérete. A Nap nem tud nem ragyogni: tudtuk és tudjuk, hogy van fény még akkor is, ha néha a jótékony sötétet választottuk. De ebben az iskolában a sötétben égtek az adventi gyertyák, mindig tudtuk, hogy szombat este gyónhatunk, ha akarunk, és én hiszem, hogy a mi nagyszombatunkra is eljön a húsvétvasámap. Mert sokat tanultam, tudom, hogy azokra az ütemes lábmozdulatokra égető szükség van. Tudom, hogy néha kár volt toporzékolni: köszönöm mindannyiunk nevében a türelmet, amiben részünk volt. Hogy ordítoztam? Igen, emlékszem... De mára a tüdőm megerősödött, s itt megtanulhattam, hogy Ki az, aki meghallgatja kiáltozásom. A tudást, tapasztalatot és hitet nem lehet a tarisznyába tenni: az valahogy bennünk van. Ha mégis anyaggá lehetne tenni mindezt, talán valóban beleférne a mi apró tarisznyánkba... De én hiszem, hogy olyan ez, mint a bibliai vetés, mely kihajt, szárba szökken és bőséges termést hoz, maga sem tudja, hogyan. Tudjuk, hogy a magvetők munkája nehéz volt. De ez csak erősíti a belső kényszert és vágyat, hogy köszönetét mondjunk. Köszönjük prefektus atyáinknak a tengernyi vesződséget (s hogy apánk helyett apáink lettek), igazgató és rektor atya értünk végzett munkáját, s kedves tanáraink hősies, néha talán kilátástalannak tűnő küzdelmét. Köszönjük a kollégium dolgozóinak munkáját is. E négy évben egy kicsit olyanokká lettünk, mint a nevelőink: mindazt a jót köszönjük, amit átvehettünk tőlük. Kedves diáktársaink, akik még itt maradtok, ti is a jót vegyétek át mindig és mindenkitől! Most még rá jöhettek, hogy csak úgy jó frankásnak lenni, ha ti magatok vagytok jók, igazi frankás diákok. És még egy kérés: az elkövetkező pár napban legyetek kitartóak az imádságban... Köszönetemet és búcsúszómat csak azzal tudom befejezni, amit egy küzdelmes, hosszúra nyúlt, de mégis nagyszerű nap végén mond az ember: Istennek legyen hála! 174
