Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
III. A mindennapok szépsége
napos oldalával azonosul, hanem elfogadja ösztöneit is. Ez a megnyílás kiengesztelődést jelent. A Naptestvér énekének további elemzése ugyanezt a világot tálja elénk. Szent Ferenc kibeszéli magát. Ő, aki belső lelki élményeiről alig szól, annak ellenére, hogy gyorsan és igazán kapcsolatba tud jutni emberekkel, ebben a költeményben az őszinteség eksztázisával oda enged bepillantást, ahol a legmélyebben önmaga. A kozmikus elemek Ferenc számára szakrális világ hordozói, Istenhez vezető közvetítők, mert a Fölséges megtestesült. A külső természet ugyanakkor a belső természetet kifejező nyelv is. Mind a külső, mind a belső természet elveszíti kétarcűságát; nem pusztító erő, nem Istentől elvonó kísértés, hanem csak út, mely hozzá vezet. Innét táplálkozik Ferenc számunkra első hallásra talán érthetetlen mentalitása, hogy testvérnek szólít, és tart minden létezőt. Nála eltűnik az a veszélyes dualizmus, mely az anyag iránt agresszivitásban, az ember iránt pedig tiszteletben nyilatkozik meg, — és amely egymással keveredve egy fenyegetett világot szül, melyben egyetlen érzés dominál, a szorongás. — Ferenc példája arra is utal, hogy nem annyira az anyagon van Isten átka, mint inkább magán a felfuvalkodott és iránytvesztett emberen. Nem is olyan értelemben átok ez, hogy Isten a bűn után külön kitalált valamiféle büntetést. Inkább logikusan a bűn lényegéből fakad, talán magának a bűnnek a része. Az ember és világ közti kapcsolat megzavarodott, de soha nem annyira, hogy a világ megszűnt volna Istenhez vezető út lenni az ember számára, hiszen az Örök Ige megtestesülésében fogant a világ is, és az ember is. Jézus Krisztus megváltói halálának érdeme nemcsak a halálból húzta ki a fullánkot, hanem az életből is. Az Úr követésében el lehet oda jutni, hogy eredeti szépségében és valóságában áll elénk az anyag, természetesen a hit fényében. A Naptestvér éneke tanítja, hogy az emberre nem az anyag és erői (atomenergia) veszélyesek, hanem az ember viszonyulása ezekhez. Akármilyen új erő jut az ember kezébe, Isten színe előtt önmagát kell megvizsgálnia, mielőtt azon „uralkodni” akarna. Más szóval: alázatosan kell azt felhasználnia. 145
