Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
III. A mindennapok szépsége
saját sorsával, még a halált is elfogadva, mint újjászületést. A Nap és a nappal kizárólagos hangsúlyozása kiegyensúlyozatlan uralkodni vágyás kifejezője. Az álomban a halál radikális visszautasítását jelzi. Vallási értelemben az éjszaka elfogadása bizalmas megnyílást jelent álét, az emberi létezés meg nem ismerhető mélységei feléT És ez a megnyílás a tudatalatti világ irányába tápláló, tudatos életét átmelegítő és éltető erő lesz. Innét ered az éjszakának és fényeinek női arca. Ha Ferenc nővérének nevezi az éjszakában világító fényeket, ez azt jelenti, hogy elismeri: rokonságban van velük. A jelzők egyébként megerősítik a „nővér” minősítést: a Nap cselekszik, tehát aktfvjelem; a Hold és a csillagok pusztán léteznek, tehát passzív elemek: világosák, drágák, szépek. A „clarite” az első nőnemű jelző az énekben, a „pretiose”, drága pedig a szakrális világra utal. Ha nem is állítható, hogy a tudatosság szintjén, a tudatalattiban azonban a „clarite” jelző mindenképpen Klára nevéhez fűződik. Ó az a nemesi lány az Offreduzziak családjából, aki 1211 tavaszán, a Virágvasámapot követő éjszaka, tizennyolc évesen megszökik otthonról, hogy a Portiunculában Ferenchez és társaihoz csatlakozzék. Ferenc elfogadja követőjének és a bencés apácák közé küldi, miután Klára leteszi a szüzességi fogadalmat. Lehetetlen fel nem figyelni a clarite és a pretiosa együttes előfordulására és arra, hogy Celanói Tamás a Szent Klára élete című művében szintén együtt használja a kettőt; Klára nevével kapcsolatban többször is alkalmazza a pretiosa jelzőt: "Ferenc Klárát a világ megvetésére bátorította, s arra segítette, hogy az Isteni Jegyesnek — ki irántunk való szerelemből megtestesült — őrizze meg szüzességének drága kincsét.” (Clara et pretiosa, — együtt.) Máshol: „Klára Ferenc és társai előtt a gyertyafénynél leteszi drága ékszereit és az Úrnak szenteli magát, s ő maga lett a «lapis pretiosissimus», az ékkő...” Ismét a két szó együtt. Nem arra kell gondolni, hogy amikor Ferenc a Holdat és a csillagokat „clarite et pretiose”-nek nevezi, gondol Klárára, hanem, hogy ezekkel a jelzőkkel ugyanabba az irányba halad, melyet Klára neve, szüzességének konszekrációja jelez: a szakrális világ felé. A Klárával való találkozás nem csupán egy epizód Ferenc életében. Mélységes fordulat. Amikor radikálisan lemondott a nőről, hogy Istené legyen, akkor úgy találkozik vele, mint Istennek szentelt szűzzel. És Klárát, a nőt a maga transzcendens hivatásával együtt fogadja el: nem mint tárgyat, hanem mint partnert ott, ahol ő igazában él: Isten felé vezető útján. Klára nővér Ferenc egyfajta lelkianyja lesz. Minden fordulópontnál, válságban, elbizonytalanodásban kikéri véleményét, főleg élete végén. A nő képe a férfit vágyainak legmélyén keresztül másik létének titka felé, eredetének homályos misztériuma felé fordítja. Minden kor kollektív tudatalattijában az éjszaka képe asszonyi alakot ölt. Az éjszaka, a hold és a csillagok nem a konkrét asszony, hanem a nőiesség szimbóluma. Az éjszaka nőies szimbóluma többértelmű: jelölheti az életet és a halált, a szellemit, lelkit és az állatit, az üdvöt és a kárhozatot, a lélek fejlődését és visszafejlődését. Az ember ösztönvilágának kétértelműségét jelöli: kinyílhat és bezárulhat. Ferenc nemcsak énjének 144
