Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
III. A mindennapok szépsége
átvette a kollektív tudatból és tudatalattiból, egyszerűen és természetesen, mint keresztény hitének legmélyebb meggyőződését. Sok keresztény tudatából (vagy talán mindenkiéből) a történeti krisztusi szakramentális rend kiseperte a világ szakrális jellegének tudatát, ami voltaképpen biblikus eredetű. Ferenc számára a Nap nem allegóriája az Atyaistennek, hanem szimbóluma. Ezt a Napot, és mindazt, amit ez jelent, így az Istent is, testvérnek nevezi. Elismeri, hogy van benne valami a vérrokonságból. C.G. Jung szerint a Nap képe a psziché teljes energiáját jelenti. Ferenc Napja így nemcsak az égbolton ragyog, hanem benne is. A Nap-képek, látomások a személy legnagyobb átalakulásának hirdetői a psziché törvényei szerint. Aki ügy ünnepli a Napot, mint Ferenc, és testvérnek vallja vele magát, — titkon sorsáról, jövőjéről, vágyairól beszél. Az ősi Nap-kultuszokban a király a Nap rokona. Ferenc is a „Nagy király hírnöke” akart lenni. Kiválasztottságának tudata nyilvánvaló. A király pedig Krisztus. Amikor Istent testvérének nevezi, a Magasságbeli lehajlásáról, a megtestesülésről beszél. Ez nem hiányozhat és nem is hiányzik a Naphimnuszból, sőt alapja annak. A közvetítést az anyag tulajdonképpen nem annyiban végzi, amennyiben anyag, hanem amennyiben Isten teremtménye és a megtestesült Második Személy léttere. Az anyag eleve bele van emelve Isten személyes terébe. — A természeti vallásokban a Nap nemcsak életadó és áldó hatalom, hanem pusztító, perzselő átkos erő is. Ferenc élményében megszűnik ez az ambivalencia, felolvad a testvériségben. Az elérhetetlen hatalom száll le az emberért, illetve az ember saját pszichikai erői békülnek ki a személy tudatos világával. így hirdet ez az első kép hatalmas kiengesztelődést. Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az égnek; őket az égen alkotta kezed fényesnek, drága-szépnek! A Naphimnusz az éjszaka himnusza is. A Nap után az éjszaka fényei felé fordul. A jelzők megint ugyanabba az irányba terelik figyelmünket. Emlékezzünk csak arra, amit a „pretiose” szóról mondottunk. Legelőször is a Hold és a csillagok privilegizált helye vonja magára a figyelmet. Az „in celu”, az „ég” a vallásos költői nyelvben Isten világa. A Hold pedig „nővér”. A természeti vallásokban a Nap a férfias, életadó erő, a Hold az átmenet: a halál és ugyanakkor a születés, pontosabban az újjászületé& ciklusának képe. VaHásosan ünnepelni a holdat annyit jelent, mint megnyílni jövőnk misztériumának, mely csak a halálon keresztül teljesedik be. A halál nem végleges állapot, van újjászületés. A Hold képe a vallásos embert megbékélteti halálának gondolatával. A kereszténység átvette ezt, egészen addig, hogy tudatosan apologetikus céllal alkalmazta. Ha a versben elfoglalt helyét tekintjük, a Hold az első lépcső lefelé a legalázatosabb teremtményekig. Ez a dal a Halál nővérben leszáll az emberi világ legmélyére. Már itt, az első lépcsőn elfogadja misztikus módon a halált. Megnyílik a tudatalatti világ felé és kiengesztelődik 143
