Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)

III. A mindennapok szépsége

Az anyag és benne az ember a maga testével és pszichéjével az egyetlen út Istenhez, a megtestesült Igében adott lét és kegyelem erejével. Egyébként csak akkor lenne igazi ellentmondás az első strófa két állítása között, ha Ferenc birtokolni akarná Istent. O azonban elutasít minden birtoklást és hatalmat, mely személyekre irányulna. Az alá-fölé rendeltségi, hűbéri viszonyulást nemcsak egy kereskedő gyerekeként, egy felszabadult város polgáraként utasítja vissza, hanem az Evangélium egyetemes testvériséget hirdető szelleme miatt is. Testvéreit fratres minores-nek nevezte. Ez társadalmi, de ugyanakkor hitbeli állásfoglalása is volt. Nem engedi meg, hogy egyik testvér fölött a másik hatalmat gyakoroljon. A ferences elöljáró nem följebbvaló, nem is „prior” (első), hanem guardianus (őr), akinek az a szolgálata, hogy „testvérei lábát mossa”, — ahogyan Ferenc az Evangélium kifejezéseit használva szokta mondani.

Mint nevelő világosan látta azt a veszélyt (ha nem is ismerte elméletileg), amelyet a gnoszticizmus jelent a kereszténység számára. Szerinte a kereszténység egyetlen és igazi ellensége: eljutni Istenhez Isten nélkül, az akarat egyetlen lendületével, vagy az értelem felismerése révén, mely rádöbben, hogy ő maga is Isten, illetve ő és Isten azonos. Ferenc érezte, hogy a vallásos ember igazi és legnagyobb kísértése az, hogy birtokba vegye Istent. Nem győzi óvni testvéreit az ilyen „lelki kapitalizmus” ellen. Lelkivezetésének központi témája, hogy a testvérek ne tulajdonítsák maguknak a jót, amit a kegyelem (Isten) bennük végbevisz.

Megtérésében nem mond le ambícióiról, sőt a legmagasabbat, az „Altissimust” veszi célba. Egész élete, fejlődése egyetlen hatalmas törekvés Isten felé, de egyre kevésbé a birtoklás szellemében. Ez szegénységének is legmélyebb értelme. Szegénységénk csúcsára akkor jut el, amikor lemond Isten birtokló eléréséről, de nem a vele való találkozásról. — Ez az első strófa értelme. — A drámának nyoma sincs ebben a víztükör- nyugodtságú versszakban. A saját legmélyebb elfogadott és megtisztított törekvésével békül ki. Az Egyetemes Káptalannak írott levelében szinte teológiai megfogalmazását adja ennek a megközelítésnek: „Mindenható Isten,... add nekünk... hogy nyomába szegődve a Te Fiadnak és kizárólag a te kegyelmedből eljuthassunk hozzád, Fölséges!”

Áldott légy, Uram, s minden alkotásod.

Az előbbi doxológia után a kozmikus dicséretet ez a sor vezeti be. Nemcsak átvezető sor ez, hanem alapvető fordulat is a versben. Lemond a gnosztikus útról, s választja az inkamációt, — az anyagi világba száll le. Ez az egyre lejjebb szálló ív végighúzódik a versen, és a „Földanya-nővér”-nél, illetve a halál nővérnél éri el a legmélyebb pontot, ahol hirtelen, mint egy sötét alagút után, ismét megjelenik a doxológia, a fölséges Isten dicsérete. Ferencet egyedülálló szimpátia fűzi az anyagi világhoz. Ahogy Celanói Tamás írja: „Soha nem láthattunk hasonló érzelmeket az összes teremtmény iránt.” A közvetítés, a közvetítő keresése mélyebbről ered: a teremtményekhez fűződő testvéribaráti viszonyból fakad. Ferenc eksztázisig tudott gyönyörködni a természetben. Ismét azt kell látnunk, hogy őbenne egységet alkotott a keresztény akozmikus, személyes misztika a kozmosz elragadtatott szeretetével. Éppen azért hozza kapcsolatba a dolgokat a

141