Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
III. A mindennapok szépsége
adhatjuk. Csak leglényegesebb mozzanatait mutatjuk be annak igazolására, hogy Ferenc a megtestesülést komolyan véve, komolyabban talán, mint előtte bárki, — az anyagot, a természetet (saját emberi természetét is) ügy tekinti, mint Istenhez vezető utat.. Nála nyoma sincs a fentebb vázolt dualizmusnak; testvémek-nővémek nevezi nemcsak a külső természetet, hanem a psziché ősi erőit is. Egyetemes, soha nem tapasztalt kiengesztelődés éneke ez. A két versszak, mely az embernek emberrel és az embernek saját halálával való kiengesztelődését énekli, az úgynevezett „kozmikus” ének szerves része. Egyetemes kiengesztelődésről van szó. — Az első és az utolsó versszak keretezi be a verset. A transzcendens Isten dicsérete: Mindenható, fähiges és jóságos Úr, Tied a dicséret, dicsőség és imádás, és minden áldás. Minden egyedül téged illet, Fähig, és nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja. (...) Dicsérjétek az Urat és áldjátok, és mondjatok hálát neki, Es nagy alázatosan szolgáljátok. A két keret-strófa Ferenc lelkének legmagasabb vágyát, Istent dicsőíti. Biblikus és liturgikus reminiszcenciák felhangjai színezik át. Az első versszak maga is két részre oszlik. A kettő között feszültség van, mely művészi módon előre jelzi az egész ének alapvető problémáját, illetve ennek feloldását, mely a vers igazi mondanivalója. Ferenc vágyakozik Isten után. A korabeli ndvarló költészet alapmagatartásával, elragadtatott csodálattal áll szerelme tárgya előtt. Isten ügy jelenik meg, mint egyedüli és egyetlen jó. Ez is bizonyítja, _hogy—a Laudes, sTUíciéretek nem Istennek és a teremtményeknek szólnak, hiszen a teremtmény csak annyiban jó, amennyiben köze van az egyetlen és legfőbb Jóhoz. Ferenc egyedül Istent akaija dicsérni: a teremtményekkel együtt, mint egy kórussal, a teremtmények által (eszköz) és a teremtmények részéről némán zengett dicséretet mondja ki, esetleg a teremtmények miatt és azokért. Egyedül a Fölséges Isten felel meg Ferenc vágyai mértékének. A Káptalanhoz írt levelében beszél erről: „Mindenható Isten... add nekünk... hogy eljuthassunk egészen tehozzád, Fölséges.” Ez a cél azonban az ember erejét teljességgel meghaladja. Az adorációnak itt csendbe kellene fulladnia, hiszen a dicsérő nyelv önmagát ítélte hallgatásra. A transzcendens Isten felé irányuló minden törekvés kudarcra és kielégületlenségre van ítélve. S mindez nem a korabeli udvarló költészet irodalmi fogása csupán, hiszen Ferenc szenved az Istentől való távolság miatt. Mégsem fejeződik be itt az ének. Francesco tovább énekel, sőt az utolsó versszakban azzal foglalja össze költeményét, hogy mindenkit és mindent felszólít Isten dicséretére. Közben közvetítőt keres és talál: a legegyszerűbb anyagi elemekhez és azok által jelzett emberi pszichikai erőkhöz fordul, hogy tolmácsolják dicséretét. Azok képesek is közvéfítérit. mérf az lge megtestesült. 140
