Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
III. A mindennapok szépsége
Uralkodóként és fogyasztóként lép fel velük szemben. Ebben a költeményben azonban az esztelen dolgokat is személyes szimpátia melege jáija át. Ha ismeijük Szent Ferenc korai életrajzát, tudjuk, hogy nem átmeneti érzelmekről van szó, melyek egy felfokozott élethelyzetben spontán költői képekben törnek elő. Ő állandóan így szólította a teremtményeket. Isten egyetemes atyaságának valóságában nézte a világot. Ez az atyaság nyújtott neki védelmet atyja követelődzései ellen, amikor Assisi piacán mezítelenre vetkőzve visszaadott mindent a földi atyának, hogy Azt nevezhesse egyedül atyjának, aki a mennyekben van. Szent Bonaventura a Legenda Majorban megjegyzi, hogy Ferenc minden teremtményben, mint tükörben, különleges áhítattal szemlélte az egyedül jó Isten egyetlen jóságának megnyilatkozását. Természetesen igaz ez, Ferenc számára azonban ez a szemlélet nem teológiai meglátás csupán, hanem átélt eleven érzés. Lehetetlen nem észrevenni azt a szerelmes vonzódást, testvéri érzést, amely őt a létezőkhöz húzza. Pontosan mihez is kötődik ez a testvéri érzés? A felületes olvasó és az eddigi elemzők nagy része a hagyományos felfogást vallja: a Naptestvér éneke kozmikus himnusz; a külső, látható természet elragadtatott szemlélete Isten szeretetének fényében. Eloi Leclerc az első, aki a külső kozmikus elemeket minősítő gazdag jelzők világát megvizsgálva felhívja figyelmünket arra, hogy itt a belső univerzumról is szó van. Bibliai előzményeitől éppen ebben különbözik ez a vers. Ott például Dániel énekében a Nap, a Hold semmiféle jelzőt nem kap. Itt igen gazdagon leírt, minősített világgal állunk szemben. A jel zóhasználat ban egyébként Ferenc mint író eredeti (Istenről azt mondja; „alázatos”), és ezekben a jelzőkben fejezi ki legmélyebben önmagát, eredetiségét. Annak bizonyítására, hogy itt nemcsak a külső, hanem a belső univerzumról is szó van, egyetlen jelzőt hozunk példának. Kétszer használja a latin „pretiosus”-ból származó korai olasz jelzőt: Laudato si, misignore, per sora luna e le stelle: in celu Iái formate clarite et pretiose et belle. Laudato si, misignore, per sor aqua, la qale é multo utile et humile et pretiosa et casta. Tehát a Hold, a csillagok és a Viz „pretiose”, „drágák”. A latin „pretium” értéket, drágaságot jelent. Nem furcsa ez a Poverello szájából, aki a dolgokat éppen nem a pénzben, a kincsben lemérhető értékük alapján szokta nézni? — Ha meg akarunk érteni egy jelzőhasználatot, meg kell néznünk a jelzőt minden környezetben, minden szövegösszefüggésben, ahol a szerző használta. A Papoknak írott levélben a korabeli visszaélések ellen óvja testvéreit, amikor arra buzdítja őket, hogy az Eucharisztiát „in loco pretioso” őrizzék. Az őrökhöz intézett levelében ugyancsak az Oltáriszentséggel kapcsolatban kétszer használja ezt a jelzőt, és Végrendeletében szintén inti testvéreit, hogy „ezeket a szentséges titkokat — in loco pretioso — őrizzék”. Erre a kizárólagos használatra oda kell figyelnünk. Ferenc számára a Hold, a csillagok és a Víz szakrális világ, az Oltáriszentség titkaihoz hasonló jelentést hordoznak. És azok a csillagok, az a Hold és az a Víz, mely így „drága”, az nem kint, hanem bent a psziché egén ragyognak 138
