Reisz P. Pál (szerk.): Az Esztergomi Ferences Gimnázum Jubileumi évkönyve 1993 (Esztergom, 1993)
III. A mindennapok szépsége
Assisi Szent Ferenc gyakorta szólította testvérének és nővérének a világ elemeit. Egyetlen költeményben, a Naptestvér énekében éppen ez lepi meg még a felületes olvasót is. Különösképp meglepi, ha valóban odafigyel, vagyis ha valamiképpen elemezni próbálja. Ferenc meglepően új, más magatartást tanúsít a világgal szemben, mint a korabeli és mint a mai ember. A fentebb vázolt dualizmusnak nyoma sincs nála, s ha valami igazán hasonlóvá teszi őt Mesteréhez, akinek nyomdokain akart járni, akkor nem annyira a testében hordott stigmák azok, hanem inkább a lelkében és idegeiben átélt nagy kiengesztelődés a természettel, saját testével, ösztöneivel, anyagiságával. — Valójában érthetetlen Ferenc szerelmes vonzalma minden iránt, ami létezik. Nem tesz különbséget jó és rossz idő között, s az ősi romboló-áldó kétarcú erők nála elveszítik pusztító jellegüket. Költészet ez, vagy reális világnézet? S ha reális, hogyan jutott ide? Mielőtt megvizsgálnánk magát a verset, vessünk egy pillantást a költőre, lelkiállapotára, érzelmeire, gondolataira, melyek eltöltötték, amikor halála előtt egy évvel, 1225 késő nyarán vagy őszén először énekelte el testvéreinek a Teremtmények dicséretét. A két utolsó versszakot (a keretverset leszámítva) egy évvel később, 1226 október első napjaiban csatolta énekéhez, halála előtt egy-két nappal, hogy kibékítse Assisi város elöljáróját és apüspököt. — Az első életrajzok egybehangzó tanúsága szerint Ferenc egy sötét lelki alagút végén felragyogó világosságban énekelte a Naptestvér énekét. Palesztinából szembetegen tért haza, a kegyetlen középkori operációs módszereknek megfelelően tüzes vassal égették szemét. Gyomor- és májbántalmak kínozták. Rendje vezetését Illés testvérre bízta, és látnia kellett, hogy az más irányt vesz. Szakadások támadtak a testvérek között. Úgy érezte, hogy a Renden belül evangéliumi ideálját sokan elárulják, kétségbe vonják. A testvérek egy erős, nagy, hatalmas szerzetesrendet akarnak szervezni az egyszerű, családias, kicsi közösségek helyett. Fel akarják venni a versenyt más rendekkel a tudományok művelésében, építkezésben, meg külső megjelenési formában is. Úgy érzi, Isten visszavonult tőle és Rendjétől. Szinte búskomoran húzódik vissza az általa alapított egyik remeteségbe. Ebben az elbizonytalanodásban és sötétségben, mint minden életfordulóján, Szent Klárához megy tanácsért. San Damianóban, a klarisszák kolostora melletti kis kunyhójában Ferenc álmatlanságtól szenved. Fájós szeme nem bírja elviselni még az éjszaka fényeit sem. Mekkora szenvedés ez neki, aki gyermeki vonzalommal szerette a fénylő anyagot! Egerek futkosnak kunyhójában. Idegei pattanásig feszülnek. Sötétség, félelmek veszik körül. És egyszer csak belülről valamiféle fény kezd derengeni. Egyre nagyobb lesz a nyugalom szívében. Reggelre kelve így fogalmazza meg azt, ami benne végbement: „Az Úr biztosított országáról”. Tudja, hogy üdvözül. Magához hívatja társait, leül, egy pillanatra összeszedi magát, majd fölkiált: „Mindenható fölséges és jóságos Úr...” Megtanítja az énekre testvéreit is, és lelkűkre köti, hogy amikor prédikálnak, ezt a Laudest is énekeljék el. így a korai ferences igehirdetésben a polémiát (az eretnekekkel) felváltja az ének. A „testvér” és „nővér” megszólítás látszik legtávolabb állónak mai világfelfogásunktól, és talán mégis ez vonz leginkább bennünket. A mai ember az „elemeket”, a Tüzet, Vizet, Földet és Szelet ok-okozat és funkció láncolatában szemléli. 137
