Miklós Tamás - Négyesi Lajos (szerk.): Huszonhatos hadiemlékkönyv - Váérosunk, múltunk 6. (Esztergom, 2019)

Háborús történetek

A megkívánt szigorú rendet fenntartották, de a katonákban mindig embertársaikat, testvéreiket látták. Inkább sajnálkozással, mint kíméletlenséggel voltak irántuk. Káromkodó, gyalázkodó szavakat nem hallottam tőlük. Erkölcsnemesítő, buzdító és bátorító szót ellenben annál többet. A szentségekhez való járulás sem volt ritka eset közöttük, s ha nem is oly mértékben, mint a legénységnél, vagy ha a vallásosságot külsőleg nem is mutogatták nagyon, mindazonáltal szívük-lelkük vonzódását a jó Istenhez nagyon is észrevettem. Viselkedésük, szavajárásuk, az istentiszteleteken való jelenlétük mind azt vallotta, hogy erősen hisznek Istenben, imádják Őt s remélnek segítségében. Azt szokták mondani, hogy aki imádkozni akar tanulni, az menjen a tengerre. Mi is mondhatjuk, hogy a lövészárok az isteni félelem erős felgerjesztője. Aki lövészárokban tartózkodott, aki átélte annak borzalmait, aki kiállotta a közeli veszélyek bizonytalan érzéseit, az tudja, hogy ilyenkor az ember Istenre gondol és Istenre bízza magát s ez az Istenhez való közelítés a legnagyobb lelki megnyugvás a vérözön pokoli pillanataiban. Tisztjeink sokszor átmentek ilyen pillanatokon, s hogy azokat át tudták élni, hogy meg tudták állni helyüket, azon mi méltán csodálkozhatunk, de ők is hálatelt szívvel emlegetik a csodás isteni segítséget.

2. Ha a legénységre gondolok, önkéntelenül is eszembe jut az a sok nehéz megpróbáltatás, mely katonáinkat nem egyszer érte. Eltekintve a háborúval járó sok veszedelmet: a puskagolyó pisszegését, a gépfegyver zakatolását, a srapnellek puffogását, a gránátok lecsapását, a bombák öldöklését..., hozzájá132