Miklós Tamás - Négyesi Lajos (szerk.): Huszonhatos hadiemlékkönyv - Váérosunk, múltunk 6. (Esztergom, 2019)

Háborús történetek

áldozatot is hozhassanak, ha kell, magát az életet is feláldozhassák.

Bocsánatot kérek a szíves olvasótól, ha több helyütt magamról is teszek említést, amennyire t. i. előadásom tárgyilagos teljessége úgy kívánta ezt. Az öndicséret vádja már csak azért sem érhet, mert hiszen az ezrednél ismernek engem s ellenőrzik mondanivalómat.

1. Az ezred tisztikarára gondolva - mondhatom, hogy a tisztekkel való együttlétemre mindig a legszívesebben s a legnagyobb szeretettel emlékszem visz- sza. Úgy láttam, hogy ezredünk tisztjei, ahányszor csak megjelentem közöttük, mindig a legszívesebben láttak, nem idegenkedtek tőlem, nem vették szerencsétlenségnek, ha - mint pap - közöttük jártam. Társas összejöveteleknél jó kedvük engem is felvidított. Ha egyedül beszélhettem velük, akkor bizalmas, szeretetteljes bajtársi érzésüknek igen sok tanújelét élveztem. Ilyenkor a napi dolgok megtárgyalása után rendesen az otthoniakra terelődött beszélgetésünk. Szívük-lelkük örömét nem titkolták, szeretteik fényképét is szívesen megmutatták... s a viszontlátás epe- dése, a hazatérés reménye szinte sugárzott az arcukból. Búcsúzáskor rendesen azzal váltunk el egymástól, hogy odahaza is meglátogatjuk egymást. A vőlegényeknek még esküvőjükre is ígérkeztem. - Ki tudja hol találkozunk ismét s ki lesz a fiatalok esketője...?

Nagy megnyugvással jegyzem meg, hogy tisztjeink a vallásos élet terén kifogástalan magaviseletét tanúsítottak. Az istentiszteletekre nemcsak a legénységet küldték, de maguk is személyesen jelentek meg azokon. A legényekkel szeretetteljesen bántak.

131